Mitnemértesz???

Majd egy hónapja hiányolhatjátok értelmes és kevésbé az gondolati kirohanásaimat. Oka ennek felettébb prózai: a közeli s távoli jövő megalapozásához vetek magot. Ennek eredménye, hogy immár rajtam is díszlik ékszer, és nem akármilyen jelentéssel bíró. Hiszen miért is várnék tovább, amikor bizonyossággá nemesült a tétova szerelem? Így hát megtörtént az, amiről évekkel korábban úgy gondoltam, nem lesz részem benne.

Rátaláltam az utamra, vagy alám rakták fentről, legyen bárhogy is. Ami számít, az kettőnk (illetve ötünk) közt van. Az élniakarás, az együttélniakarás. Az áldozatokat hordjuk folyamatosan az oltár elé, ezzel nincs hiba. Nem könnyű, persze, de amit kapunk egymástól és  ettől a csepp közösségtől, mindenért kárpótol.

Az élet sosem volt és sosem lesz könnyű. Egyszerűen csak azon múlik, hogy miként éled meg. Jöhet bármiféle erő, amely megpróbál eltántorítani, te csak ne hagyd magad. Légy szeretetteljes, szeresd, hogy olyan az életed, amilyen. Aki nem így tesz, az ne csodálkozzék, hogy nyüszkölés az egész. Az életet szeretni kell, nem élni, hiszen élsz amúgy is, kívánhatsz te bármit. Már itt vagy a világon, olyan környezetben, ami adatott neked. Ebből s magadból hozd ki a lehető legtöbbet, ne vágyj elérhetetlen magasságokba.

Mindenki arra vágyik – ki titkon, ki kevésbé úgy – , hogy úgy fogadják el és úgy szeressék, ahogy van. Idővel úgyis változik majd, az élet rendje ez. Aki pedig ezen út alatt így kísér végig, az nemcsak a párod, a másik feled, hanem te vagy önnönmagad. Szerethetsz te bárkit teljes szívedből, valójában önnönmagad szereted a leginkább. Ezért lehet oly szerencsés az, aki megkap téged egészen. S ezért lehetsz te ily szerencsés, hogy megkaphatod őt egészen.

Bukdácsolunk mindketten, szokatlan ez a járás ilyesfélén. Két lábbal a föld felett, dülöngélve, mint a részegek. Sorolhatnám a gondokat, kijár nekünk bőven, de úgy gondolom, nem ez a lényeg. Megoldjuk vagy túltesszük magunkat rajta, elfelejtjük vagy tanulunk belőlük. Hiszen ezért vagyunk itt, ezért vagyunk egymás mellett.