Azt hittem, hogy már mindent megéltem és megírtam. Erre jön egy átlagos hétvége, ismét egymás nélkül. Az ember csak vergődik egyedül, teszi magát ide-oda minden különösebb cél nélkül. Marad a gépi(?) rutin: levegővétel és a többi vegetatív folyamat. Agyam helyére szivacs került, szívem is éppen csak hogy dobban. Legszívesebben kitörölném az életemből ezeket az órákat, vagy legalábbis átaludnám. Persze, ésszel tudom, hogy ez így van jól, mégis motoszkál bennem a kisördög. Nem esik jól, hogy magamra maradtam és azt csinálhatom, amit csak szeretnék. Próbálkozom veszettül, de hiába: amit nélküle teszek, nem nyom a latban. Hogy pusztán mellettem van, az a gyógyszer.

Aztán belép az ajtón, mint eddig mindig. Meghozza magával az értelmet, kinyílok hát én is azonnal. Elég mosolya, hogy tovatűnjön minden nehéz gondolatom, mely vállamat nyomta a földig. Elég szemébe néznem, hogy magam látva tudjam, rajta kívül nincsen életem. És beszél, beszél, beszél, vég nélkül, én meg hagyom, hogy sodorjon magával a jóleső unottság, vigyen el olyan helyekre, ahol nincs szükség alakoskodásra, pusztán a szeretet nyelve létezik.