Tegnap reggel óta nem láttam, hazament, és vasárnapig nem is jön vissza. Végre hazai pályán lehet, a szurkolótábora már hetek óta várta őt. Most, hogy én nem vagyok „zavaró tényező” és a kölkök önfeledten tudnak „anyázni”, jut egy kis idő elmondani, mit is jelent nekem.

Mondjam, hogy apránként leszoktat a rendről, arról a rendről, amelyről úgy hittem, hogy létszükséglet? Mondjam, hogy most már úgy érzem jól magam, ha csak úgy behányom a ruháit a fiókba? Nem vesződöm vele, hogy élére állítsam a ráncokat, és szépen kisimítva simogassam a helyére? Mert ennél jóval fontosabb, hogy kimoshatom, kiteregethetem és elpakolhatom őket. Nem az a lényeg, hogy hogyan és miként, hanem hogy megtehetem. Hogy valakinek itt vannak a ruhái, a parfümje, az apró vackai, amelyekhez kegytárgyként nyúlok. Igenis nagyon sokat jelentenek ezek az apróságok, és aki még nem élt intim párkapcsolatban, talán nem is tudja, miről beszélek. Hát tudd meg, kedves Idegen/Ismerős, hogy ennél rosszabb sosem fog veled történni. Hogy hagyod magad általa kibontakozni, és egy egészen új embert ismersz meg tenmagadban. Mert a rend is te vagy, és a káosz is. Eddig túlsúlyban volt az egyik, de idővel rájöttél, hogy a másik oldal sem kevésbé vonzó. Most őszintén, ki a fene nézegeti a ruhásszekrényemet? Van egy ellenőr, aki mást sem tesz, mint éjszakánként belopózik hozzám és áttúrja azt? És ha nem talál mindent rendben, már húzza is a strigulát a nevem mellé, jó erősen odanyomva a ceruza hegyét? És később ettől fog függeni bármi is az életemben? Ha nincsenek rendben a ruháim, akkor romlik a karmám? Nyilván nem így van, de sokáig így gondoltam rá, inkább tudattalanul, mint tudatosan. Erre jön ő, a másik véglet, és odamutat nekem, hogy „Hé, mi szükség erre?” Kacag rajtam, majd idővel rám is átragad a gyöngyöző nevetés. Valóban, mi szükség is erre?

Vagy mondjam, hogy elnézőbb vagyok káros szenvedélyei iránt, amelyekről úgy hittem, hogy teljesen kizártam az életemből? Hiszen hozzá tartozik ugyanúgy, mint ahogyan hozzám az tartozik, hogy pakolok éjt nappallá téve, számára kicsit idegenül. Ő a káosz, én a takarítóbrigád. Zavar, idegesít, elviselem? Egyik sem igaz kifejezés. Ez is ő, ahogyan én is én vagyok. Egyikünk sem szeretne pusztán azért változni, mert úgy érzi, hogy a másik ezt várja el. Elfogadjuk a másik általunk zavarónak vélt tulajdonságait ugyanúgy, mint ahogyan elfogadjuk a másik általunk kedvesnek ítélt szokásait. Így lesz teljes a kép, a képünk.

Ha van is konfliktus köztünk, olyan nagy hévvel távozik, mint ahogyan érkezett. Mindketten elég lobbanékonyak vagyunk és talán cseppet lassan nyugszunk meg. Mégis, valahogy úgy érzem, ez nem megy a kapcsolatunk rovására, inkább mintha erősítené. Igaz, alig pár hónapja vagyunk együtt, de nagyon sokat tanultunk arról, hogyan kezeljük a másikat, amikor szükség van rá. Egyre jobbak vagyunk, egyre kevesebb a súrlódási felület, egyre inkább biztos vagyok korábbi döntéseimben. Semmit nem bántam meg, és nem csalódtam se benne, se magamban. Ahogy volt, úgy volt jó. Ahogy van, az maga a menny, még innen több száz kilométerről is.