Elmentek, és itt hagyták a szagukat. Én meg mint kopókutya, loholok mohón szobáról szobára, és nem értem, hova tűntek el. Teszem a rendet, de már nagyon nincs kedvem hozzá. A matracot is úgy engedtem le, hogy „mit csinálok én most ennyi térrel?”

Üres a lakás, üres lett a lelkem is, elvitték egy darabját. Cserébe viszont hagytak itt annyi mindent, többek közt a legszebb születésnapi ajándékot. Na jó, hivatalosan még nem ülöm a harmincat, pár nap híja csak, de…

Amikor a gyerek saját ajándékát osztja meg valakivel, az már igen sokat jelent. „Nem pusztán adok neked valamit, hogy lásd, gondoltam rád.” Ez már a „cica-viszi-az-egeret-a-gazdi-lábához”-jelenség. „Nekem ez a legfontosabb, hát lásd, hogy önzetlenül odaadom ezt is neked.” Még akkor is, ha mindketten tudjuk, ritkán fogok játékautót tologatni. Ha játszom is majd vele, akkor az a minimum, hogy megosztom a ajándékomat azzal, akitől kaptam. És hát nem ez a lényeg? Hogy megosszunk mindent, amink van? Hiába nem a legtökéletesebb ajándékot kapja a célszemély, itt maga az aktus a lényeg. Két felnőtt férfi, akik között legalább 20 év feszül, elintézte ezt mosoly és könnyek nélkül. Azokat meghagyjuk a „gyengknek”, a lányoknak. És nem áruljuk el sem egymásnak, sem bárkimásnak, hogy mennyire jól esett adni is és kapni is. Ha pedig elérzékenyülünk, majd úgy csináljuk, hogy ne lássa senki. Az már nem tartozik a közönségre, az privát szféra, amitől el a kezekkel. Oda csak azt engedjük, aki erre érdemes. Anyánkat, társunkat, esetleg fogadott apánkat/fiunkat…