Nézem a kezet, amely annyi mindenen átsegített. Nézem, hogyan változott meg egyik percről a másikra, s lett belőle férfikéz. Minap még gyerekmaroknak tűnt, nem tűnt fel a valódisága. Mára már másképp nézem, s akárhogy forgatom, egy eredménye marad: apám kezét hordozom. Benne van az összes jóság, szigor, dac és düh. Nem olyan, mint az övé, hanem az övé. Büszke vagyok rá, hogy ilyen kezem lehet, és átadhatom másoknak, amit ez a kéz hordozott annyi éven át.

Emlékszem érintéseire, soha nem fognak kitörlődni belőlem. Emlékszem, mikor 7-8-9 éves fejjel álomba masszírozott, a hátam követelte is mindennap. Ökle is itt van előttem, mikor másik markába csapott; a visszhang még mindig a fejemben szól. Képtelenség elfelejteni, midőn fülem tépte vagy vállam szorította. Azon a reggelen pedig különösen hosszasan szoríthattam. Vérem-verejtékem árán ragaszkodom ehhez az emlékhez, legyen bármily gyötrelmes is.

Vannak dolgok, amiket nem illik megköszönni, de szeretettel gondolni rá még lehet, sőt kötelesség. Ilyen az ő keze is, s ha van szerencsém megfogni, akkor érzem igazán, mit kaptam tőle.