Ez a pár nap igazi ünnep volt, szemek csillogása, áldott, békés, mint egy mesében. Minden értelemben tökéletes, nem lehet fogást találni rajta. Tökéletes olyan értelemben, hogy emberséges. Hibákkal tűzdelt, épp ezért szerethető. Bárcsak átadhatnám azt örömet, amit én kaptam másoktól. De most cseppet önző leszek, s megtartom magamnak. Ez mind-mind csak az enyém!

Láttam kisebb lányom eksztaktikus örömét, fiam laza félmosolyát, de szemében ott búvott a katarzis. Nagyobb lányom világért se mutatta volna, de tudja meg mindenki, talán ő volt a legboldogabb. Kamasz a szentem, majd beletanul, akárcsak én, hogy érzelmet nem lehet hazudni. Hoztam haza derékfájást; kellett nekem dobálni a kicsiket. Persze, bárcsak örökké tartana, nincs ennél édesebb. Ahogy a gyöngyöző kacaj betölti a szobát, s ahogy ők képtelenek betelni ezzel, egy újabb álmom teljesült.

Köszönettel tartozom nekik azért, hogy hisznek bennem. Azért, hogy megadhatom nekik, amire szükségük van: önmagam, s hogy szeretem őket.