Most már tényleges két életet élek, két helyen, két családdal. Az egyik a létfenntartáshoz kell, a másik a lélekfenntartáshoz. Nincs fontossági sorrend, nem is lehet. Én vasárnap estére hazaérek, hogy péntek este hazatérjek. Kétlaki lettem, kétszikű, mint a szomorúfűz.

Négyen vannak, hárman apróbbacskák még - 6, 9, 12 évesek, mint egy számsorban. Középső fiú, húggal és nővérrel, remek konfiguráció, gondolom én. Ők persze állandóan bebizonyítják, hogy tévedek; mindenpercesek az összekapások. Ezek nagyrésze percek alatt elfelejtődik, csak páran érik meg a következő órát, de másnapra az is a múlté.

Nincs gondom a csöndre, megoldják, hogy legyen mindig mire figyelnem. Mert enélkül nem megy, időnként jut (ha jut)  csak magunkra. Benne vagyok a levesben, szószban nyakig, de a franc se akar kimászni, sőt merülnék benne lélegzetvisszafojtva, édes fuldoklásom ez.

A hétvégéim elégedettségi faktora olyan ívben tör a magasba, hogy magam is beleszédülök. Köszönhető ez azoknak, akik nélkül már nemigen tudom elképzelni az életem. Pedig nem teszünk semmi különöset, játszunk, beszélgetünk, időnként persze rendreutasítjuk őket, majd szidjuk magunkat, hogy erre mivégre volt szükség?

Nem unatkozom tehát, nevelnék, ha tudnám, hogy kell. Hogy mennyire visel meg, gyötör és kezd ki, ne kérdezzétek, mert erre nem lehet válaszolni. Akinek van kölke, az tudja, hogy ez nem kérdés, nem lehet az. Amennyi pihenés jut, annyi pont elég. Utána úgyis igényeljük újból a csacsogást, a zűrzavart, a rendetlenséget. Káoszból rend, rendből káosz. Ahogy az élet zajlik vagy kellene zajlania sok helyütt...

Akinek pedig kétségei vannak bennem, ajánlom, hogy nézzen körül otthon. Ha szülő, azért, ha gyerek, azért. Akinek mindkét státuszban van érdekeltsége, annak pluszpont jár. Ő maga a megmondhatója, hogy mennyire irtózott és milyen sokáig tartott leküzdeni a saját magába vetett bizalmatlanságot. Hogy "Képes vagyok én gyereket nevelni"? Ez mindenkiben megfordul, és így a helyes. Hiszen melyik szülő vallja magát tökéletesnek? Egyáltalán tud -e és kell -e azzá válni? Törekedik rá, de közben eszi a penész, hogy helyes -e amit és ahogyan tesz? Jó döntéseket hoz, eleget enged meg a csöppségnek, nem korlátozza túl? Vagy épp ellenkezőleg: annyira biztos magában, hogy észre sem veszi, hogy tökéletlenné vált.

Saját példámból kiindulva egy rossz szavam nem lehet rájuk. Ha csak azt adom tovább, amit tőlük hoztam, a utódaim már bőven jól jártak. És persze, hogy őket is ette/eszi a penész, vak, aki nem látja. A gyerek feladata ezt a penészt eltüntetni, elmondani nekik, hogy igen, jó, amit és ahogy csinálnak. A szülő aggódjon csak, az ő része ennyi...