Minap láttam Csuja Imrét a metróban felszállni a metróra; a kocsi másik végébe szállt, ahol már utaztam. Rezignáltan konstatáltam a tényt, nem éreztem oly örömet, mint korábban, ha hasonló ismert emberek kerültek elém. Nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, mint ezelőtt. Aztán elgondolkodtam a miérten. Mikor és miért tulajdonítunk bárminek (valaminek) jelentőséget? Nyilván azért, mert adott pillanatban, élethelyzetben, lelkiállapotban szubjektíven az tűnik fontosnak.
Régebben, tény és való, gyermeki lelkesedés ragadott el hírességek láttán, nem tagadom. Az, hogy megélhetem a bulvár közelségét, melytől oly sokáig kívülállónak éreztem magam, s most testközelbe kerültek Ők, a Távoliak, előhozta amúgy nem mélyre rejtett, önfeledten kacagó gyermeki énemet. Hát itt van, létezik, nem pusztán az újságokból, TV-ből ismerhető meg. Tényleg két lábon jár, pislog, nézelődik... Miután ez kiderült több alkalommal, több emberrel, már nem is tűnt oly fontosnak ez az egész.
Mint apa, ki nem rohan már felsegíteni elbotlott gyermekét a betonról, s a lehorzsolt bőr láttán nem jajveszékel édesanyához méltón, mert tudja, az ő szerepe a nyugalom, s ennek átadása. Mit érünk el, ha a rémültségére még mi is odacserdítünk egy nagyot? Hadd lássa a gyermek, hogy nincs miért aggódni, elég elmondani neki, hogy megesik ez mással is, nem ügy.
- Fáj, persze, kinek nem? Képzeld, szívem, amikor én ekkorka voltam, velem ugyanúgy megtörtént.
- Hát te is voltál ekkora, te is ugyanazt érezted, mint én? Ugyanazt a dühöt, hogy minek kell elesni, miért kell sérülni?
- Igen, kicsim, ugyanazt, nekem is ugyanúgy fájt, és engem ugyanúgy felsegített apám, leporolta nadrágom, akkurátusan megtekintett, legyintett egyet, s azt mondta: "Aki nem tud magától felállni, annak segíteni kell. Kinek többet, kinek kevesebbet, mindenkinek saját mércéje szerint." S még valami. Talán nem hiszed, de a mai napig megvan bennem időnként ez az érzés, amikor olyan dolgokat élek meg, amiket nemigen szeretnék. Ám a dühöt most már jóérzéssel fogadom el, tudom, hogy hozzám tartozik. Napról-napra kevesebbet érzek, s több megnyugvást. Viszont ezt magamtól nem kapnám meg, segít, hogy itt vagytok nekem, veletek élhetek. Most biztos megkérdezed magadtól: "Hát mi nagy dolgot csinálok én? Semmi különöset, játszom, tanulok, rosszalkodom, mi ebben a nagy szám?" A válasz egyszerű: te. Te vagy a nagy szám, még úgyis, hogy nem érzed magad annak. Az, hogy részt veszünk egymás életében, hogy leülhetek melléd tanulni, tényleg nem nagy szám. S mégis, mi emberek, oly anyagból vagyunk gyúrva, hogy lásd, ezek az apró dolgok is annyi sokat tudnak nekünk adni. Fene se érti sem ezt, sem sok mást a világon, tudósok, gondolkodók éveken keresztül agyalnak rajta, s nem jutnak semerre. Mert a lényeget felejtik el: az életet élni kell, minden körülmények közt, ha belehalunk is...