Sosem gondoltam volna, hogy családfő szeretnék lenni. Vigyázni egy kisebb közösségre, megadni nekik mindent, amire szükségük van. Most pedig itt állok egy lépcsőfok előtt, de sosem gondoltam, hogy eddig eljutok. Ekkor jöttetek ti, akiknek köszönhetem, hogy nem kell többé elégtelennek, kevesebbnek, gyengébbnek éreznem magam. Én is ugyanolyan vagyok, mint bárki más, semmi nem hibádzik velem, semmi nem hiányzik belőlem.
Nélkülük erre nem lettem volna képes, de hát hogyan is? Paradoxon, hiszen egyedül eszembe sem juthatna családot alapítani. Nem lenne kivel, nem lenne miért. Ezzel szemben most alig várom a nyüzsgést, a pezsgést, miért is lenne másképp? A velük minden egyes eltöltött perc kimondhatatlanul sokszor kárpótol bármiért.
Férj leszek és apa, akire tiszta tekintettel néz fel három egészséges lelkületű palánta arra várva, hogy gondozzam őket. Ez már eleve több, mit bárki kívánhat, és nekem még az is megadatik, hogy mindezt nem egyedül kell végigvinnem. Van társam, párom a bajban, nehézségben, akivel együtt bármire képesek vagyunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.