Mitnemértesz???

Utazom hozzátok ismét, írásomat a fülke döcögése rázza olvashatatlanná. Megint egy hosszú várakozás utáni végtelennek tetsző vonatozás. Gondolataim köröttetek járnak, hol is másutt? Nincs nekem helyem a világban, csak egyedül mellettetek. Ott vagyok igazán én, s ti is mellettem lehettek önmagatok. Külön-külön silány utánzatok vagyunk csupán, a lelkünket otthagyjuk a másiknál. Vigasztalásra akkor találok, ha eszembe jutnak a közösen megélt pillanatok. Jólesik, ha a gyerekek arca ismét elém kerül; jó látni rajtuk az örömöt.

Hosszú, és nagyon fájdalmas egymás nélkül, de ne kérdezd, megéri –e? Kibírni csak azt kell, amit magunkra mérünk, mi pedig nem vállalunk semmi olyat, ami meghaladná erőnket. Igaz, a határán járunk jócskán, köszönhető ez saját lelkünknek, amely egyre erősebbé akar válni.

Engem csak te birtokolhatsz, s én boldogan rádbízom magam, mert tudom: még én sem tudok úgy vigyázni magamra, mint ahogy te teszed. Szeretlek ezért, s még azért a megszámlálhatatlan apróságért, ami neked köszönhető. Ilyen ez az állandó útonlevés is, egyfajta otthontalanság. Ennek is megvan a maga gyönyöre, ebben is találni vidám perceket. Korábban még eltűrtem az egyedüllétet, s most tessék: mindent odadobnék, bárcsak igazi családban élhetnék – egy helyen, egy időben.

Időnként nehéz velem, tisztában vagyok ezzel. Az elvárásoknak megfelelni nem feltétlenül szeretek, te már csak tudod, saját példából is. Ha nem vársz, de kérsz, tudhatod, biztos út ez a sikerhez. Neked ellenállni nincs szándékomban, bízok az ítélőképességedben.

„Minket a távolság nem szétválaszt, hanem összeköt”, írtam egykoron. Egyre kevésbé hiszem ennek igazát. Anno szegényebbek voltunk belül, hiába tombol azóta is köztünk ez a szerelemnek már rég nem tekinthető áldás. Áldottak vagyunk, a másik által. Úgy hiszek benned, mint Istenben, csak míg én a fia vagyok, neked az életed.