Elképzeltem, hogy milyen lenne nélküle élni, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne az élet. Nem lenne, persze. Akinek ez közhely, talán nem érzi meg a saját halálát sem. Mi boldogok vagyunk és nincs szükségünk külső megerősítésre, hogy rájöjjünk, a boldogság önmagáért van. Nem külső folyamatok és/vagy anyagi javak által kel életre, a csillogás, a talmi prucc az, amit behelyettesítünk.

A szeretet átölel, de csak azt, aki engedi. Át kell adnod a sajátod, hogy el tud fogadni a másét. Ez az igazi szabadság, az hogy te dönthetsz arról kit és miként szeretsz. Van, aki csak adventkor érzi, hogy adni kellene és csak akkor képes rá. Mégis több ez, mint az átlag, nem szánalmat érdemel. Mindenki saját képességei szerint ad, vagy nem. Van, akinek a cipősdoboz-akció, Mikulásgyár jelenti a felüdülést a hétköznapokból és ettől érzi többnek magát. Ezt ne kérdőjelezd meg, és ne csodálkozz azon sem, hogy ez kevesebb, mint amire te képes vagy. Ő olyan, te ilyen. Ha már sikerült saját emberséged elfogadni, miért okoz nehézséget elfogadni a másét?

Időnként azt mondjuk: „Az élet nem enged meg ezt/azt, elszakít szeretteinktől, nem ad időt erre/arra.” De lássuk be végre, hogy az élet rajtunk múlik, nagyrészről mi alakítjuk olyanná, amit megvetünk. Amin nem tudunk változtatni, azon úgysem tudunk. Viszont amin tudunk, azon igenis kutyakötelességünk. „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.” De lesz egyáltalán holnapod? Az, hogy akarom! nem elég, lásd be… Amikor ott állsz a végső ajtónál és nem engednek visszafordulni, mire gondolsz majd? El tudsz –e számolni azzal, amit megtehettél volna? Nem lenne könnyebb úgy élni, ezt már megtetted korábban és akkor csak búcsúzni kelljen?