Minap láttam Csuja Imrét a metróban felszállni a metróra; a kocsi másik végébe szállt, ahol már utaztam. Rezignáltan konstatáltam a tényt, nem éreztem oly örömet, mint korábban, ha hasonló ismert emberek kerültek elém. Nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, mint ezelőtt. Aztán elgondolkodtam a miérten. Mikor és miért tulajdonítunk bárminek (valaminek) jelentőséget? Nyilván azért, mert adott pillanatban, élethelyzetben, lelkiállapotban szubjektíven az tűnik fontosnak.
Régebben, tény és való, gyermeki lelkesedés ragadott el hírességek láttán, nem tagadom. Az, hogy megélhetem a bulvár közelségét, melytől oly sokáig kívülállónak éreztem magam, s most testközelbe kerültek Ők, a Távoliak, előhozta amúgy nem mélyre rejtett, önfeledten kacagó gyermeki énemet. Hát itt van, létezik, nem pusztán az újságokból, TV-ből ismerhető meg. Tényleg két lábon jár, pislog, nézelődik... Miután ez kiderült több alkalommal, több emberrel, már nem is tűnt oly fontosnak ez az egész.
Mint apa, ki nem rohan már felsegíteni elbotlott gyermekét a betonról, s a lehorzsolt bőr láttán nem jajveszékel édesanyához méltón, mert tudja, az ő szerepe a nyugalom, s ennek átadása. Mit érünk el, ha a rémültségére még mi is odacserdítünk egy nagyot? Hadd lássa a gyermek, hogy nincs miért aggódni, elég elmondani neki, hogy megesik ez mással is, nem ügy.
- Fáj, persze, kinek nem? Képzeld, szívem, amikor én ekkorka voltam, velem ugyanúgy megtörtént.
- Hát te is voltál ekkora, te is ugyanazt érezted, mint én? Ugyanazt a dühöt, hogy minek kell elesni, miért kell sérülni?
- Igen, kicsim, ugyanazt, nekem is ugyanúgy fájt, és engem ugyanúgy felsegített apám, leporolta nadrágom, akkurátusan megtekintett, legyintett egyet, s azt mondta: "Aki nem tud magától felállni, annak segíteni kell. Kinek többet, kinek kevesebbet, mindenkinek saját mércéje szerint." S még valami. Talán nem hiszed, de a mai napig megvan bennem időnként ez az érzés, amikor olyan dolgokat élek meg, amiket nemigen szeretnék. Ám a dühöt most már jóérzéssel fogadom el, tudom, hogy hozzám tartozik. Napról-napra kevesebbet érzek, s több megnyugvást. Viszont ezt magamtól nem kapnám meg, segít, hogy itt vagytok nekem, veletek élhetek. Most biztos megkérdezed magadtól: "Hát mi nagy dolgot csinálok én? Semmi különöset, játszom, tanulok, rosszalkodom, mi ebben a nagy szám?" A válasz egyszerű: te. Te vagy a nagy szám, még úgyis, hogy nem érzed magad annak. Az, hogy részt veszünk egymás életében, hogy leülhetek melléd tanulni, tényleg nem nagy szám. S mégis, mi emberek, oly anyagból vagyunk gyúrva, hogy lásd, ezek az apró dolgok is annyi sokat tudnak nekünk adni. Fene se érti sem ezt, sem sok mást a világon, tudósok, gondolkodók éveken keresztül agyalnak rajta, s nem jutnak semerre. Mert a lényeget felejtik el: az életet élni kell, minden körülmények közt, ha belehalunk is...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Tóth zoli 2008.02.29. 01:59:27
Üdv neked elfeledett barát!
malac 2008.02.29. 02:03:42
A világ máködik ugyanugy mint én vagy te...
Mária csillag 2008.03.03. 20:03:03
Nekem tűnik csak úgy, hogy ez egy szerelmi vallomás volt? Amit nem a metaforák özöne színesít, hanem realista hasonlatokkal mutatsz rá: a szeretet emberért a változás is boldoggá tesz, sőt észrevétlen megyvégbe bennünk.
Vagy megint hibbant vagyok?
:D nem baj, így szerettek :D
puszika
Mária csillag 2008.03.12. 20:53:03
mitnemertesz · http://mitnemertesz.blog.hu 2008.03.12. 20:57:00
Erika 2008.07.03. 07:58:34
A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa, is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. „Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet.” Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.
Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket kézzel-lábbal-mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő i-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, mikor betegen feküdt, a szaharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.
Gondoltam, ebből elég. S tegnap, amikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtől szemben, s azt mondtam neki:
– Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.
– Höm – mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.
– Nem, fiam – válaszoltam határozottan.
– Mi most magyarul fogunk beszélgetni.
Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban.
Az elsőt odatartottam az orra alá.
– Mondd szépen: kérek.
Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy odahelyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.
– Nyee! – rikoltott felháborodásában.
Megmutattam a második nápolyit.
– Mondd szépen: kérek.
Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Amikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és el, amikor – a hatodik láttán – egyszerre így szólt:
– Kéek.
Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.
– Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.
Vidáman elmosolyodott és így szólt:
– ĺró.
Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit. Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.
– Mondd szépen: cukor.
A szóvégi r-t is kimondja, az már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam, és így szóltam:
– Mondd szépen: villamos-végállomás.
Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utána formálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világra jönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki a száján. Lehajtotta fejét. És elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s amit soha vissza nem hívtam volna az emlékezetemben, ha sírni nem látom a fiamat – az, hogy amit tudunk, mily kínok s töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, és kifújtam az orrát, és kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit és hüppögött.
ÖRKÉNY ISTVÁN
Hát ezt a blogot a fiunknak olvasni kell..Tehát írj-írj,míg győzöd pennával....