Mitnemértesz???

Milyen egy jó ajándék? Aki kapja, nem számít rá, s ha mégis, másra gondolt. Hosszantartó örömet okoz, mert később sokszor rá lehet csodálkozni újból. Első látásra nem mutatja meg valódi arcát. Igazi értéke önmagában rejlik, de mögöttes tartalommal is bír. Személyre szabott, egyedi, megismételhetetlen.  A jó ajándékra nem csak úgy szert tesz az ember, hanem küzd érte, megverekszik. Az igazi ajándék küldőjének is legalább annyit (ha nem többet) jelent és ad, mint a címzettnek. Anyagiakban mérhetetlen, s időnként lemondással jár. Kéretlen, tiszta, őszinte, szívből jövő.

Hogy honnan vagyok már megint ilyen okos, mikor kaptam én ilyet? Van mellettem egy EMBER, s nála több nekem nem is kell. Feleségem, életem társam, lelkem jobbik fele egyszemélyben. Megadta mindazt, amiről azt hittem, sosem lesz enyém, s hiába kaparok érte. Hitet, önbecsülést. Levette a szemüvegem, lerántotta a maszkom, s annyit mondott: "Lásd végre önmagadat olyannak, amilyen valójában vagy!"

Azt hiszem, az élettől, Istentől nekem már nincs jogom többet kérni. Ő az én igazi ajándékom, s tiszta szívvel mondhatom: ha csak eddig tartott, úgy is jó. Tartsd meg hát őt hosszan ilyennek és add neki meg azt, amire még csak Te vagy képes.

Szeretlek, drágám!

https://www.youtube.com/watch?v=fejkXOC6_Iw

Minap láttam Csuja Imrét a metróban felszállni a metróra; a kocsi másik végébe szállt, ahol már utaztam. Rezignáltan konstatáltam a tényt, nem éreztem oly örömet, mint korábban, ha hasonló ismert emberek kerültek elém. Nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, mint ezelőtt. Aztán elgondolkodtam a miérten. Mikor és miért tulajdonítunk bárminek (valaminek) jelentőséget? Nyilván azért, mert adott pillanatban, élethelyzetben, lelkiállapotban szubjektíven az tűnik fontosnak.

Régebben, tény és való, gyermeki lelkesedés ragadott el hírességek láttán, nem tagadom. Az, hogy megélhetem a bulvár közelségét, melytől oly sokáig kívülállónak éreztem magam, s most testközelbe kerültek Ők, a Távoliak, előhozta amúgy nem mélyre rejtett, önfeledten kacagó gyermeki énemet. Hát itt van, létezik, nem pusztán az újságokból, TV-ből ismerhető meg. Tényleg két lábon jár, pislog, nézelődik... Miután ez kiderült több alkalommal, több emberrel, már nem is tűnt oly fontosnak ez az egész.

Mint apa, ki nem rohan már felsegíteni elbotlott gyermekét a betonról, s a lehorzsolt bőr láttán nem jajveszékel édesanyához méltón, mert tudja, az ő szerepe a nyugalom, s ennek átadása. Mit érünk el, ha a rémültségére még mi is odacserdítünk egy nagyot? Hadd lássa a gyermek, hogy nincs miért aggódni, elég elmondani neki, hogy megesik ez mással is, nem ügy.

- Fáj, persze, kinek nem? Képzeld, szívem, amikor én ekkorka voltam, velem ugyanúgy megtörtént.

- Hát te is voltál ekkora, te is ugyanazt érezted, mint én? Ugyanazt a dühöt, hogy minek kell elesni, miért kell sérülni?

- Igen, kicsim, ugyanazt, nekem is ugyanúgy fájt, és engem ugyanúgy felsegített apám, leporolta nadrágom, akkurátusan megtekintett, legyintett egyet, s azt mondta: "Aki nem tud magától felállni, annak segíteni kell. Kinek többet, kinek kevesebbet, mindenkinek saját mércéje szerint." S még valami. Talán nem hiszed, de a mai napig megvan bennem időnként ez az érzés, amikor olyan dolgokat élek meg, amiket nemigen szeretnék. Ám a dühöt most már jóérzéssel fogadom el, tudom, hogy hozzám tartozik. Napról-napra kevesebbet érzek, s több megnyugvást. Viszont ezt magamtól nem kapnám meg, segít, hogy itt vagytok nekem, veletek élhetek. Most biztos megkérdezed magadtól: "Hát mi nagy dolgot csinálok én? Semmi különöset, játszom, tanulok, rosszalkodom, mi ebben a nagy szám?" A válasz egyszerű: te. Te vagy a nagy szám, még úgyis, hogy nem érzed magad annak. Az, hogy részt veszünk egymás életében, hogy leülhetek melléd tanulni, tényleg nem nagy szám. S mégis, mi emberek, oly anyagból vagyunk gyúrva, hogy lásd, ezek az apró dolgok is annyi sokat tudnak nekünk adni. Fene se érti sem ezt, sem sok mást a világon, tudósok, gondolkodók éveken keresztül agyalnak rajta, s nem jutnak semerre. Mert a lényeget felejtik el: az életet élni kell, minden körülmények közt, ha belehalunk is...

A csoda mindenkinek mást jelent. Az én csodám mélyen beégett az emlékeim közé, s szerencsém van, hogy bármikor elővehetem. Ha nem tudok elég reményt kipréselni magamból, segít, hogy általa megtegyem. Ilyenkor visszaemlékszem azokra a pillanatokra, amelyekben lubickoltam másokkal, és amelyeket meg tudtam osztani velük.

Megpróbálom elfogadni az életet, úgy ahogy van. Időnként hadakozom még magammal, pörölök a világgal, majd jobb belátásra térek. Kilépni önmagamból nem tudok, erre nap mint nap rájövök; kezdem megismerni a korlátaimat. Talán életem végéig tanulni fogom, meddig mehetek el…

Az én csodám nem maga az égi jel volt, hanem, amit hozott magával. Elsöpört erejével minden aggodalmaskodást, megnyugvást és hitet kaptam. Megkaptam azt, amiről sokan álmodnak és korábban én is csak vágyakoztam róla. Eljött értem, magához emelt, gúzsba kötött és már nem ereszt.

Az én dolgom, hogy visszaadjam ezt azoknak, akiknek szükségük van rá. Ha gyengének érzem magam, ők erősítenek. Nem hagyják, hogy szomorkodjam, felnéznek rám, tisztelnek. Ettől leszek igazán önmagam, tőle kapok erőt. Ez a szívárvány.

Azt hittem, hogy már mindent megéltem és megírtam. Erre jön egy átlagos hétvége, ismét egymás nélkül. Az ember csak vergődik egyedül, teszi magát ide-oda minden különösebb cél nélkül. Marad a gépi(?) rutin: levegővétel és a többi vegetatív folyamat. Agyam helyére szivacs került, szívem is éppen csak hogy dobban. Legszívesebben kitörölném az életemből ezeket az órákat, vagy legalábbis átaludnám. Persze, ésszel tudom, hogy ez így van jól, mégis motoszkál bennem a kisördög. Nem esik jól, hogy magamra maradtam és azt csinálhatom, amit csak szeretnék. Próbálkozom veszettül, de hiába: amit nélküle teszek, nem nyom a latban. Hogy pusztán mellettem van, az a gyógyszer.

Aztán belép az ajtón, mint eddig mindig. Meghozza magával az értelmet, kinyílok hát én is azonnal. Elég mosolya, hogy tovatűnjön minden nehéz gondolatom, mely vállamat nyomta a földig. Elég szemébe néznem, hogy magam látva tudjam, rajta kívül nincsen életem. És beszél, beszél, beszél, vég nélkül, én meg hagyom, hogy sodorjon magával a jóleső unottság, vigyen el olyan helyekre, ahol nincs szükség alakoskodásra, pusztán a szeretet nyelve létezik.

Utazom hozzátok ismét, írásomat a fülke döcögése rázza olvashatatlanná. Megint egy hosszú várakozás utáni végtelennek tetsző vonatozás. Gondolataim köröttetek járnak, hol is másutt? Nincs nekem helyem a világban, csak egyedül mellettetek. Ott vagyok igazán én, s ti is mellettem lehettek önmagatok. Külön-külön silány utánzatok vagyunk csupán, a lelkünket otthagyjuk a másiknál. Vigasztalásra akkor találok, ha eszembe jutnak a közösen megélt pillanatok. Jólesik, ha a gyerekek arca ismét elém kerül; jó látni rajtuk az örömöt.

Hosszú, és nagyon fájdalmas egymás nélkül, de ne kérdezd, megéri –e? Kibírni csak azt kell, amit magunkra mérünk, mi pedig nem vállalunk semmi olyat, ami meghaladná erőnket. Igaz, a határán járunk jócskán, köszönhető ez saját lelkünknek, amely egyre erősebbé akar válni.

Engem csak te birtokolhatsz, s én boldogan rádbízom magam, mert tudom: még én sem tudok úgy vigyázni magamra, mint ahogy te teszed. Szeretlek ezért, s még azért a megszámlálhatatlan apróságért, ami neked köszönhető. Ilyen ez az állandó útonlevés is, egyfajta otthontalanság. Ennek is megvan a maga gyönyöre, ebben is találni vidám perceket. Korábban még eltűrtem az egyedüllétet, s most tessék: mindent odadobnék, bárcsak igazi családban élhetnék – egy helyen, egy időben.

Időnként nehéz velem, tisztában vagyok ezzel. Az elvárásoknak megfelelni nem feltétlenül szeretek, te már csak tudod, saját példából is. Ha nem vársz, de kérsz, tudhatod, biztos út ez a sikerhez. Neked ellenállni nincs szándékomban, bízok az ítélőképességedben.

„Minket a távolság nem szétválaszt, hanem összeköt”, írtam egykoron. Egyre kevésbé hiszem ennek igazát. Anno szegényebbek voltunk belül, hiába tombol azóta is köztünk ez a szerelemnek már rég nem tekinthető áldás. Áldottak vagyunk, a másik által. Úgy hiszek benned, mint Istenben, csak míg én a fia vagyok, neked az életed.

„Előtted nem éltem, ahogy te sem éltél előttem. Végre egymásra találtunk és nem fogjuk elengedni a másikat.”

„Úgy ismersz, ahogy magad ismered, hiszen te vagyok. Egyformára gyúrtak bennünket, nincsenek külön érzéseink. Amit érzünk, azt érzi a másik is, ez így van rendjén. Azt adom csak vissza, amit Tőled kapok és az rengeteg.”

„Képtelen vagyok nélküled létezni, még akár percekre sem. A mi harcunk abból áll, hogy megmutatjuk a világnak: együtt vagyunk érdemesek az életre. Külön-külön elveszünk, és nincs, aki megtaláljon.”

Többször írok magamról, mint kellene, és kevesebbszer róluk, mint illenék. E csorbát igyekszem most ehelyütt pótolni. Elmondom hát, mit kapok tőlük, milyenek is ők; hogy mit jelentenek nekem, arra úgysincsen szavam.

Kapok görcsös ölelést, amelyből nem szabadulnék. Tétova pillantásokat, amelyek levetkőztetnek, s megmutatják igazi mivoltomat. Állandó fegyelmezetlenséget, rendetlenséget, ragyogó tisztaságot. Konok ragaszkodást, értelem nélkülinek tetsző kapaszkodást. Megmutatják, nekem, hogy mi az élet lényege. Nekem, aki azt hittem, mindent tudok már. Megmutatják nekem a világot, s nem várnak érte semmit. Ha valakitől tanulhatok, hát ők azok. Ezt teszem minden pillanatban, összes gondolatommal.

Három teljesen ellentétes, mégis közös tőről fakadó lélek. Semmi közös bennük, s mégis mindenben hasonlítanak. Ugyanazt élik át, de háromféleképp reagálnak rá. Lássuk hát, hogyan!

Olyan sokmindent tanultam Tőled, képtelen vagyok mindért köszönetet mondani. Fogadd el hát, hogy érted élek, nélküled elhalok, mint bambusz ága kevés eső idején… Állítanám meg az időt, ha-ha-ha hatalmam lenne rá. Ehelyett kezem nyújtom, tele várakozással; tudom, hogy elfogadod, ott a helye…

Amióta ismerlek, nem tudom összeszedni magam. Morzsáim szanaszét hevernek a világban, én csak repülök és csapódok közöttük. Te vagy, aki össze bír rakni és kedve is van hozzá. Ha másvalaki lennél, én sem lennék saját magam…

Több életet adtál nekem, mint amit sokan szeretnének. Én mégis kérek még – adj nekem még egyet legalább s ugyanezt adom! Ciprusunk nélkül nem tudunk teljesen létezni, ő már ott van Isten álmaiban, s nemsokára meg is valósítja. Hinned nem kell benne, elég rámnézned, hogy tudd: valóság lesz, az álmok helye a süllyesztő. Együtt átéljük azt a valóságot, ami másoknak csak álom lehet…

Ez a pár nap igazi ünnep volt, szemek csillogása, áldott, békés, mint egy mesében. Minden értelemben tökéletes, nem lehet fogást találni rajta. Tökéletes olyan értelemben, hogy emberséges. Hibákkal tűzdelt, épp ezért szerethető. Bárcsak átadhatnám azt örömet, amit én kaptam másoktól. De most cseppet önző leszek, s megtartom magamnak. Ez mind-mind csak az enyém!

Láttam kisebb lányom eksztaktikus örömét, fiam laza félmosolyát, de szemében ott búvott a katarzis. Nagyobb lányom világért se mutatta volna, de tudja meg mindenki, talán ő volt a legboldogabb. Kamasz a szentem, majd beletanul, akárcsak én, hogy érzelmet nem lehet hazudni. Hoztam haza derékfájást; kellett nekem dobálni a kicsiket. Persze, bárcsak örökké tartana, nincs ennél édesebb. Ahogy a gyöngyöző kacaj betölti a szobát, s ahogy ők képtelenek betelni ezzel, egy újabb álmom teljesült.

Köszönettel tartozom nekik azért, hogy hisznek bennem. Azért, hogy megadhatom nekik, amire szükségük van: önmagam, s hogy szeretem őket.

Nézem a kezet, amely annyi mindenen átsegített. Nézem, hogyan változott meg egyik percről a másikra, s lett belőle férfikéz. Minap még gyerekmaroknak tűnt, nem tűnt fel a valódisága. Mára már másképp nézem, s akárhogy forgatom, egy eredménye marad: apám kezét hordozom. Benne van az összes jóság, szigor, dac és düh. Nem olyan, mint az övé, hanem az övé. Büszke vagyok rá, hogy ilyen kezem lehet, és átadhatom másoknak, amit ez a kéz hordozott annyi éven át.

Emlékszem érintéseire, soha nem fognak kitörlődni belőlem. Emlékszem, mikor 7-8-9 éves fejjel álomba masszírozott, a hátam követelte is mindennap. Ökle is itt van előttem, mikor másik markába csapott; a visszhang még mindig a fejemben szól. Képtelenség elfelejteni, midőn fülem tépte vagy vállam szorította. Azon a reggelen pedig különösen hosszasan szoríthattam. Vérem-verejtékem árán ragaszkodom ehhez az emlékhez, legyen bármily gyötrelmes is.

Vannak dolgok, amiket nem illik megköszönni, de szeretettel gondolni rá még lehet, sőt kötelesség. Ilyen az ő keze is, s ha van szerencsém megfogni, akkor érzem igazán, mit kaptam tőle.

Elképzeltem, hogy milyen lenne nélküle élni, eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne az élet. Nem lenne, persze. Akinek ez közhely, talán nem érzi meg a saját halálát sem. Mi boldogok vagyunk és nincs szükségünk külső megerősítésre, hogy rájöjjünk, a boldogság önmagáért van. Nem külső folyamatok és/vagy anyagi javak által kel életre, a csillogás, a talmi prucc az, amit behelyettesítünk.

A szeretet átölel, de csak azt, aki engedi. Át kell adnod a sajátod, hogy el tud fogadni a másét. Ez az igazi szabadság, az hogy te dönthetsz arról kit és miként szeretsz. Van, aki csak adventkor érzi, hogy adni kellene és csak akkor képes rá. Mégis több ez, mint az átlag, nem szánalmat érdemel. Mindenki saját képességei szerint ad, vagy nem. Van, akinek a cipősdoboz-akció, Mikulásgyár jelenti a felüdülést a hétköznapokból és ettől érzi többnek magát. Ezt ne kérdőjelezd meg, és ne csodálkozz azon sem, hogy ez kevesebb, mint amire te képes vagy. Ő olyan, te ilyen. Ha már sikerült saját emberséged elfogadni, miért okoz nehézséget elfogadni a másét?

Időnként azt mondjuk: „Az élet nem enged meg ezt/azt, elszakít szeretteinktől, nem ad időt erre/arra.” De lássuk be végre, hogy az élet rajtunk múlik, nagyrészről mi alakítjuk olyanná, amit megvetünk. Amin nem tudunk változtatni, azon úgysem tudunk. Viszont amin tudunk, azon igenis kutyakötelességünk. „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.” De lesz egyáltalán holnapod? Az, hogy akarom! nem elég, lásd be… Amikor ott állsz a végső ajtónál és nem engednek visszafordulni, mire gondolsz majd? El tudsz –e számolni azzal, amit megtehettél volna? Nem lenne könnyebb úgy élni, ezt már megtetted korábban és akkor csak búcsúzni kelljen?

Kedves Isten!

Itt az ideje, hogy írjak neked, eddig nem tűnt fontosnak. Most, hogy nekem is van saját családom, ez a kérdés több, mint fontos. Az időm kimérettetett, még akkor is, ha nem tudom, mennyi jut belőle. Ezért ezt nem kérhetem. Erőm annyi van, amennyit gyűjtök magamba, erre sincs hatásod. Ezért ezt nem kérhetem.  Mégis, mivel hitem erősebb ennél, és tudom, hogy hatalmadban áll ezen változtatni, kérlek, tedd meg!

Adj több időt, hogy többet gondoskodhassak a családomról. Adj több erőt, hogy ne fáradjak el ebbe ilyen gyakran, és ne okoljam magam állandóan. Adj jobb szemet, hogy ne fussanak el mellettem a lehetőségek. Adj markosabb kezet, hogy megtartsam, ami szaladna. Adj nagyobb helyet a szívemben, hogy még többen férjenek bele. Adj szélesebb vállat, amire akinek szüksége van, bármikor támaszkodhat. Add, hogy megtartsam ujjaim erejét és újabb szavakat, amivel erőt önthetek a csüggedőkbe.

Cserébe mit vállalok? Hitem megtartását, örök hűséget magamhoz, és azt, hogy amit tőled kapok, átadom utódaimnak. Így végső soron több jut vissza hozzád, mint amit adtál.

Fiad

Időnként megpróbálom újraépíteni kicsi lelkemet, belegyömöszölve az újonnan érkezett tapasztalatokat, inspirációkat. Ha sikerül, nevetek, hogy milyen könnyeden is ment az egész, de ha nem, most már akkor sem búslakodom.

Nagyon sokáig úgy gondoltam, örökre magam maradok. Nem is igen tettem ellenlépéseket, beismerem. Könnyű volt panaszkodnom, sajnál(tat)nom magam. Álmokat szőttem, de valahol nem bántam, hogy nem kell erőfeszítéseket tennem az elérésük érdekében. Úgy gondoltam, amiként szeretek, az a mérce. Az életem során megtanultam valahogyan szeretni, miért is változtatnék rajta? Végül eljött az idő, megértem a változásra, igaz nem egy hirtelen pillanat alatt. Kellett hozzá, hogy az történjen velem, ami történt. Ez így leírva evidenciának tűnik, nem véletlenül. Az is. :) Elindultam az általam már sokat emlegetett úton, időnként csapódtam egyik oldalról a másikra, botladoztam, de ez így volt rendjén. Most is csak azért tudok felegyenesedve járni rajta, mert van, aki megtart. Aki támogat, biztat, nyüstöl, nem engedi, hogy letérjek. Cserébe pedig ott vagyok én is neki a másik oldalán; támogatom, biztatom, nyüstölöm, nem engedem, hogy letérjen.

Gyönyörűek vagyunk így együtt, semmi kétség. Megtaláltuk az igazi párunkat, és ez nem álom. Igenis, nagyon valós történések mutatják, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Egyikünk sem gondolta korábban, hogy létezik az ÖNÁTADÁSnak ilyen mértékű megnyilvánulása. Korábban talán féltünk volna, de a másik oldalán eszünkbe sem jut ilyesmi. Nyilván akadnak kétkedők, rosszakarók, ez egy ilyen világ, bármennyit is javítunk rajta. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy nem tetszhetünk mindenkinek. Vannak rajtuk kívül elegen, akik számítanak ránk, örülnek a boldogságunknak.

Szeretném, ha sok embernek ugyanazt jelentenék ezek a szavak, mint nekem. Szeretném, hogy az egész világ az én szememmel lásson, az én szívemmel érezzen, és ráébredjen, hogy semmi sem hiábavalóság. Csak az számít, amit át tudsz adni, hiszen amit magadba gyűjtesz, azt előbb-utóbb ki is kell adnod. Adj kérés nélkül, és majd kapsz te is kérés nélkül...

Legyetek szépek, jóravalók, szeretetteljesek, és ne bántsátok a másikat, mert azzal magatokat bántjátok!

Kaptunk dokumentumot és másik oldalra került a gyűrű, de amúgy minden változatlan. Társadalmi státuszunkban következett be egyedül módosulás, a lelkünk nem szárnyal jobban, mint eddig. Mi attól érezzük jól magunkat, hogy együtt lehetünk, az pedig nem tegnap óta van. Az égi jel is menetrendszerint érkezett: egy szivárvány erősített meg hitünkben. Csinnadratta és különösebb zavarkeltés nem volt, a kenyeret és cirkuszt viszont megadtuk a közönségnek.

Akadtak mosolyra késztető momentumok jócskán a rövid, de annál mozgalmasabb eseményen. Bár a gyűrűhordozó tette a dolgát böcsülettel, a kis koszorúslány játéka elmaradt némi sértődés okán. A rózsából gerbera lett, az út hintéséből sziromzuhany. A meghívottak egy HÉV-megálló erejéig úgy tettek, mintha nem ünnepre gyűltek volna, az ünnepelt párral együtt. A nemesküvői torták 75%-a megmaradt, köszönhetően a remekül összeválogatott vendéglői menünek. (Azt a somlói galuskát például sokáig fogjuk még emlegetni.) Egy nagy tál maradék étel és egy fél torta még így is hazakerült az otthonmaradottaknak. A boldog pár pedig végre kiélheti torta iránt érzett olthatatlan imádatát, hiszen ketten osztoznak egy egészen.

Milyen érzés férjnek lenni, milyen érzés asszonnyal az oldalamon? Leginkább megnyugtató és biztonságot adó. Persze, ehhez úgy kéne ismerni az asszonyt, mint én. Olyannak látni, amilyennek én látom. Néha szeleburdinak, aki csak az én hangomra nyugszik, néha vérkomolynak, akin nem fog a humor. Gyerek még ő is, akárcsak én. Olyanok vagyunk, mint két pernahajder, akik cinkosan kacsintanak össze egy csíny után, majd mennek lemosni az olajfoltot a kabátjukról. Beleharapnak az almába, otthagyják az asztalon barnulni, pár óra múltán pedig sértődötten vágják a kukába és kérnek újat.

Jól döntöttem –e, nem bántam meg? A kérdést nemigen tudom most értelmezni. Miért gondolják úgy többen, hogy ennek automatikusan be kellene következnie valamikor? Ez nagyfokú rosszindulatra vall, amelynek nem szabad, hogy helye legyen. Ha szemernyi kétely is volna bennem, ha nem bíznénk magunkban külön-külön és együtt, nem lenne miről írnom.

Felkészültem a közös életre, elég erős vagyok? Ó, hogyha csak tizedannyit tudnátok, amiken mi keresztülmentünk, de aminek nagy része nem publikus, nem kérdeznétek ilyet. Szerencsés ember vagyok, hogy mellette lehetek olyan, amilyennek mindig is képzeltem magam…

Elmentek, és itt hagyták a szagukat. Én meg mint kopókutya, loholok mohón szobáról szobára, és nem értem, hova tűntek el. Teszem a rendet, de már nagyon nincs kedvem hozzá. A matracot is úgy engedtem le, hogy „mit csinálok én most ennyi térrel?”

Üres a lakás, üres lett a lelkem is, elvitték egy darabját. Cserébe viszont hagytak itt annyi mindent, többek közt a legszebb születésnapi ajándékot. Na jó, hivatalosan még nem ülöm a harmincat, pár nap híja csak, de…

Amikor a gyerek saját ajándékát osztja meg valakivel, az már igen sokat jelent. „Nem pusztán adok neked valamit, hogy lásd, gondoltam rád.” Ez már a „cica-viszi-az-egeret-a-gazdi-lábához”-jelenség. „Nekem ez a legfontosabb, hát lásd, hogy önzetlenül odaadom ezt is neked.” Még akkor is, ha mindketten tudjuk, ritkán fogok játékautót tologatni. Ha játszom is majd vele, akkor az a minimum, hogy megosztom a ajándékomat azzal, akitől kaptam. És hát nem ez a lényeg? Hogy megosszunk mindent, amink van? Hiába nem a legtökéletesebb ajándékot kapja a célszemély, itt maga az aktus a lényeg. Két felnőtt férfi, akik között legalább 20 év feszül, elintézte ezt mosoly és könnyek nélkül. Azokat meghagyjuk a „gyengknek”, a lányoknak. És nem áruljuk el sem egymásnak, sem bárkimásnak, hogy mennyire jól esett adni is és kapni is. Ha pedig elérzékenyülünk, majd úgy csináljuk, hogy ne lássa senki. Az már nem tartozik a közönségre, az privát szféra, amitől el a kezekkel. Oda csak azt engedjük, aki erre érdemes. Anyánkat, társunkat, esetleg fogadott apánkat/fiunkat…

Sosem gondoltam volna, hogy családfő szeretnék lenni. Vigyázni egy kisebb közösségre, megadni nekik mindent, amire szükségük van. Most pedig itt állok egy lépcsőfok előtt, de sosem gondoltam, hogy eddig eljutok. Ekkor jöttetek ti, akiknek köszönhetem, hogy nem kell többé elégtelennek, kevesebbnek, gyengébbnek éreznem magam. Én is ugyanolyan vagyok, mint bárki más, semmi nem hibádzik velem, semmi nem hiányzik belőlem.

Nélkülük erre nem lettem volna képes, de hát hogyan is? Paradoxon, hiszen egyedül eszembe sem juthatna családot alapítani. Nem lenne kivel, nem lenne miért. Ezzel szemben most alig várom a nyüzsgést, a pezsgést, miért is lenne másképp? A velük minden egyes eltöltött perc kimondhatatlanul sokszor kárpótol bármiért.

Férj leszek és apa, akire tiszta tekintettel néz fel három egészséges lelkületű palánta arra várva, hogy gondozzam őket. Ez már eleve több, mit bárki kívánhat, és nekem még az is megadatik, hogy mindezt nem egyedül kell végigvinnem. Van társam, párom a bajban, nehézségben, akivel együtt bármire képesek vagyunk.

Külön tőről fakadtok tőlem, mégis enyémeknek érezlek benneteket. Ez azért lehet, mert édesanyátok oly kedves nekem, mint senki más. Sok mindent nem tudok pótolni, helyettesíteni, visszacsinálni és utólag korrigálni, mert erre még én sem vagyok képes. Abban viszont biztos vagyok, hogy a legjobb tudásom szerint azt adom, amire szerintem nektek szükségetek van. Legyen ez szigor, ölelés, vastekintet, csók, vagy bármi más; ebben édesanyátokkal teljes mértékben egyetértünk. Ahogy ti értek felnőtté, én is úgy érek egyre jobb szülővé. Egy könyvből tanulunk, egy a tananyag. Ami más, az az olvasás mikéntje, hogy hogyan érezzük magunkénak.

A szülő viselkedését elsősorban saját szülője viselkedése határozza meg, hogy milyen mintát hozott otthonról, mit tart helyesnek és helytelennek. Ebben a sokgenerációs tapasztalat adott, nem lehet rajta változtatni. Ezért tartozom én is bő hálával azért, amit otthonról lestem el. Az én szüleim – ugyanúgy, ahogy mindenki más szülője – a lehető legjobbat szerette volna átadni. Van, akinek jobban, van, akinek kevésbé sikerült. Én nem panaszkodhatom, e téren semmi pótolnivalójuk nincsen. Ahogy a fejem lágya nő, úgy nyílik ki a szívem irányukba. Ez soha nem lehet késő, és amíg mondani tudom, mondom is.

Tehát kedveseim, ti is örvendezzetek, olyan mintát kaptok, amely talán nem mindig találkozik szájatok ízlésével, ellenben a keserűséget is könnyebben tudjátok majd viselni, tehát végső soron jobban jártok. Bármi, amit teszek, értetek van. Mégha korlátozlak is benneteket időnként, ne feledjétek, engem a szeretet vezérel.

Nem vagyok tévedhetetlen, talán vétek én is olykor. Bocsássátok meg nekem, úgy előre, mint utólag. Nem ígérhetek tökéletes világot, mert a világ nem tökéletes. Javítok rajta nektek, amennyit csak tudok, de emlékezzetek: a világ olyan, amilyennek elfogadjátok. Igyekezzetek jót találni benne, még akkor is, ha ez olykor a nehezetekre esik. És idővel talán át tudom majd adni azt is, hogy bármi rossz történik, az nem ellenetek van, hanem értetek.

Tegnap reggel óta nem láttam, hazament, és vasárnapig nem is jön vissza. Végre hazai pályán lehet, a szurkolótábora már hetek óta várta őt. Most, hogy én nem vagyok „zavaró tényező” és a kölkök önfeledten tudnak „anyázni”, jut egy kis idő elmondani, mit is jelent nekem.

Mondjam, hogy apránként leszoktat a rendről, arról a rendről, amelyről úgy hittem, hogy létszükséglet? Mondjam, hogy most már úgy érzem jól magam, ha csak úgy behányom a ruháit a fiókba? Nem vesződöm vele, hogy élére állítsam a ráncokat, és szépen kisimítva simogassam a helyére? Mert ennél jóval fontosabb, hogy kimoshatom, kiteregethetem és elpakolhatom őket. Nem az a lényeg, hogy hogyan és miként, hanem hogy megtehetem. Hogy valakinek itt vannak a ruhái, a parfümje, az apró vackai, amelyekhez kegytárgyként nyúlok. Igenis nagyon sokat jelentenek ezek az apróságok, és aki még nem élt intim párkapcsolatban, talán nem is tudja, miről beszélek. Hát tudd meg, kedves Idegen/Ismerős, hogy ennél rosszabb sosem fog veled történni. Hogy hagyod magad általa kibontakozni, és egy egészen új embert ismersz meg tenmagadban. Mert a rend is te vagy, és a káosz is. Eddig túlsúlyban volt az egyik, de idővel rájöttél, hogy a másik oldal sem kevésbé vonzó. Most őszintén, ki a fene nézegeti a ruhásszekrényemet? Van egy ellenőr, aki mást sem tesz, mint éjszakánként belopózik hozzám és áttúrja azt? És ha nem talál mindent rendben, már húzza is a strigulát a nevem mellé, jó erősen odanyomva a ceruza hegyét? És később ettől fog függeni bármi is az életemben? Ha nincsenek rendben a ruháim, akkor romlik a karmám? Nyilván nem így van, de sokáig így gondoltam rá, inkább tudattalanul, mint tudatosan. Erre jön ő, a másik véglet, és odamutat nekem, hogy „Hé, mi szükség erre?” Kacag rajtam, majd idővel rám is átragad a gyöngyöző nevetés. Valóban, mi szükség is erre?

Vagy mondjam, hogy elnézőbb vagyok káros szenvedélyei iránt, amelyekről úgy hittem, hogy teljesen kizártam az életemből? Hiszen hozzá tartozik ugyanúgy, mint ahogyan hozzám az tartozik, hogy pakolok éjt nappallá téve, számára kicsit idegenül. Ő a káosz, én a takarítóbrigád. Zavar, idegesít, elviselem? Egyik sem igaz kifejezés. Ez is ő, ahogyan én is én vagyok. Egyikünk sem szeretne pusztán azért változni, mert úgy érzi, hogy a másik ezt várja el. Elfogadjuk a másik általunk zavarónak vélt tulajdonságait ugyanúgy, mint ahogyan elfogadjuk a másik általunk kedvesnek ítélt szokásait. Így lesz teljes a kép, a képünk.

Ha van is konfliktus köztünk, olyan nagy hévvel távozik, mint ahogyan érkezett. Mindketten elég lobbanékonyak vagyunk és talán cseppet lassan nyugszunk meg. Mégis, valahogy úgy érzem, ez nem megy a kapcsolatunk rovására, inkább mintha erősítené. Igaz, alig pár hónapja vagyunk együtt, de nagyon sokat tanultunk arról, hogyan kezeljük a másikat, amikor szükség van rá. Egyre jobbak vagyunk, egyre kevesebb a súrlódási felület, egyre inkább biztos vagyok korábbi döntéseimben. Semmit nem bántam meg, és nem csalódtam se benne, se magamban. Ahogy volt, úgy volt jó. Ahogy van, az maga a menny, még innen több száz kilométerről is.

Az angyalok emberek, köztünk élnek. Barátok, kollégák, ismeretlenek az utcáról. Csak jólesik misztifikálni lényüket, pedig erre semmi szükség. Az angyalok olyan emberek, akik szeretnek. Téged, egymást, a világot, az életet. Épp ezért bárkiből lehet angyal, és még csak erőfeszítést sem igényel. Ehhez nem kell tenni semmi mást, csak megnyitni a szíved, és hagyni, hogy gondoskodjon rólad. Elfogadni nemcsak a létét, hanem a segítő kezét is. Ez utóbbi olykor tényleg nehéz, de ha túljutsz ezen, egyre könnyebb lesz minden. És ha ennyit megteszel, te magad is angyallá válsz. Egy következő lépésként pedig rájössz arra, hogy ezt nem megtartani, hanem átadni kell. Bárkinek, barátnak, kollégának, ismeretlennek az utcáról.

Gondolom, a manapság divatos email küldözgetős játék ennek butított, csupaszított változata. Ebbe bele lehet keveredni, és hinni abban, hogy tényleg működik. Ha továbbküldöm hét embernek, akkor holnap ekkor és ekkor jó fog történni velem. Pedig ennek a lényege pusztán annyi: folyamatosan jó történik velünk, egészen a halálig. Bármi, ami megesik velünk, csak jót hozhat, ezért olyan könnyű ilyen csacskaságoknak hinni. A hit pedig csodákra képes, erre többek közt ez szolgál például.

Aki ebben a játékban nem vesz részt, az nem feltétlenül rossz, gonosz és alávaló. Egyszerűen csak az a képessége veszett el, hogy higgyen. Ez a képesség pedig bármikor újrateremthető…

Az utóbbi időben valóban nemigen hagytam virtuális jelet errefelé. Ennek oka felettébb prózai: az életem állóvízből óriás folyammá duzzadt, ennek okán kevéssé van időm gondolatom megosztására. Foghatom időhiányra, napigondokra, egyebekre bátran. Nem teszem, mert gondolom, mindnyájan, akik olvastok, voltatok már hasonló helyzetben. Más(ok) lett(ek) a fontos(ak), de ez így van jól. Hiszen, amint már írtam róla, az élet folytonos változás, ennek ellenszegülni nem érdemes, csak kövesd az utad.

Az én utam most családalapítás felé terel, és bár megosztva élünk, nem panaszkodhatunk tétlenségre. Tervezünk, teszünk, majd utána az élet újra fogalmazza, amit kitaláltunk. Emiatt némileg tétován tákolgatjuk közös életünk alapjait, de a folyamat nem áll meg, csak időnként más irányt vesz.

Vállamra nemcsak kedvesemet vettem, hanem mindent, ami hozzá tartozik. Teljes elfogadás a legutolsó részletig. És mivel az élet nem habostorta, tudjuk ezt már Pelikán óta, akad foltozgatnivaló mások életén is. Nem is az érzelmi életre gondolok itt, az egészen rendben van, hanem inkább az életkörülmények javítására és a küszködés csökkentésére. Egész jól állunk e téren (is), jól vesszük az akadályokat, bár időnként örülnénk, ha akadna mód egy hosszabb csendespihenőre.

Az aggódást irányomba köszönettel veszem, és tudatom veletek, hogy nem veszett el semmi belőlem, sőt sokkal jobb ember lettem. Köszönettel ezért Neki tartozom, köszönjétek meg ti is, hogy angyalként őrködik felettem.

Na ki, na ki, lehet találgatni? Másik zenész, hasonló korszakból, mint Som Lala, talán zenéltek is együtt. Őbelőle is hajlott hátú, rockpapa lett, akinek nem kell elhessegetni a lánya udvarlóit, hiszen azok a renomé miatt meg sem merik közelíteni.

A hír igaz: Takáts Tamás is Combinón utazik. Jogkövető magatartását nem tudom bizonyítani, nem láttam jegyet lyukasztani. Elképzelhető, hogy mindennapos közlekedésre veszi igénybe a közösségi járműveket. Ez esetben bérlettel rendelkezik, ami egy dobos-énekestől elég szép teljesítmény. Semmi különös nem volt rajta, szandál, rövidnadrág, reklámpóló, piros hátizsák. Kísért egy kamaszlányt, talán a sajátját. Őt sem szólítottam meg, pedig emlékeim kutakodva előkerült egy kép: a Tabánban egy régvolt augusztuskor, a szokásos dzsembori keretében ő is fellépett Blues Band-jével. Haverral hátramentünk (?), tettettük, hogy bennfentesek vagyunk, és kaptunk is egy mosolyt, pár jó szót tőle. Hatalmasnak éreztük magunkat, majdnem akkorának, mint a megszólított.

Mit jelent az, hogy "Carpe Diem"? Hajlamosak vagyunk neki azt a jelentést tulajdonítani, hogy "Ragadd meg a napot!", azaz "élj a mának!". Talán valóban ez a mindenki által elfogadott nézet, én mégis finomítanám a szólást: "Éld a mostot!".

Kezdjük ott, hogy az ember időből él. Már amennyi adatik neki, kinek több, kinek kevesebb, egyben biztosak lehetünk: nem tudjuk, mennyi. Így azt sem vagyunk képesek előre megmondani, hogy túléljük -e a mai napot, és holnap ugyanúgy felkelünk -e. Nyilván vannak hajlamosító tényezők a halálra, és ennek ellenkezője is igaz, ám itt a lényeg a bizonytalanság. Számolhatunk napestig valószínűséget, a végeredmény mindig ugyanaz lesz: nem tudjuk. Itt és most eltekintenék az idő egyébként teljesen abszurd fogalmától, hisz ilyen nem is létezik egyáltalában. Egyedül mi tulajdonítunk neki ennyi tartalmat és ekkora jelentőséget.

Soha nem tudhatjuk, mi mindent nem teszünk meg, hogyha nem tesszük meg. Ezért tegyünk meg mindent AZONNAL, amit csak képességeink lehetővé tesznek. Legyen ez családnevelés, önfejlesztés, áldozati munka, ami csak jólesik. A kontrollt pedig hagyjuk meg a világnak, úgysem engedi messzire báránykáját, erről nap mint nap meggyőződhetünk.

Aki a mostot éli, az azért nem aggódik tettei következményei miatt, mert tudja, hogy minden egyes pillanat, amelyet kapott, teljesen kitöltött és úgy jó, ahogy van. Éppen ezért szintén ne aggodalmaskodjunk a "helyes -e?" kérdéseken. Az a helyes, amit teszel és úgy helyes, ahogy teszed.

Sokan nem nyughatnak, egyre újabb feladatokat, megoldandó problémákat találnak ki magunknak. Illetve nem is kitalálják és maguk elé tűzik, hanem annak tekintik az életet. Ez pedig hatalmas különbség. Lehet így is élni, persze. De miért ne élnénk ennél jóval egyszerűbben?