Mitnemértesz???

Író vagyok, és írnom kell. Az ember persze harcol magával, míg rájön erre, de úgyis mind csak hiábavalóság. Az író írjon, az a dolga, ne hősködjön, hogy majd „ő kibírja és azért sem fog”. Nem bírja. Úgy, ahogy eddig senki sem a nagyok közül. Egyik író sem nő föl, gyermekként durcáskodik bele a világba. Ezenfelül mindegyik bolond – sír, ha nem olvassák és sír, ha kritizálni merik. Ahelyett, hogy mosolyogva írnának le mindazt, ami történik velük. És örülnének neki, hogy megélni és megírni van szerencséjük. A szerelmet, a halált, a szenvedést, az életet.

A fő lépés az elfogadás, ezután már csak tűrni kell. A szerepek eleve kiosztottak, ránk ez méretett, szokd meg! Ez a feladatunk, semmi más: élni és írni. Megélni és megírni...

Naplót fogok írni, mert azt a legnehezebb. Aki naplót nem tud írni, az mást sem – ne is nagyon akarjon. Kemény feladat önmagunkról írni, de senki nem mondta, hogy könnyű dolog lesz. Aki ezt abszolválja, bátran vághat bele egyebekbe is.

Divat lett mostanában kitárulkozni, ám ez a fene nagy őszinteség inkább csak a betűk közt érezhető. A mindennapokban sikerült félelmetesen távolra kerülnünk egymástól. A „rohanó világ”, a kevesebb szabadidő, az egyre zárkózottabb és fásultabb emberek nem segítenek ezen. Arról nem is beszélve, hogy a butaság kelendő lett, az intelligencia és értelem pedig degradálódott. Pökhendi és öntelt lett a világ, fitymál olyan értékeket, amelyek talajából nőtt ki. Más lett a normális, az érték, az erkölcs. Sajnálatos vagy nem, így alakult, ezzel kell együtt élnünk.

Nem tudom, melyik folyamat gerjeszti a másikat, mindenesetre szomorú, hogy így alakult. Ezen esetleg a saját környezetünkben tudunk változtatni, de a világra vajmi kevés hatásunk van. Lehet ez ellen kapálózni, magunkat a földhöz verni, kérdés, hogy érdemes –e?  Ehelyett én inkább csak úszok az árral szemben, amíg erőmből telik. Az út ki van taposva előttem, rálépni pedig nem nehéz.