Mitnemértesz???

Egyike lettél azoknak, akik a csillagok között ragyognak…

Ma meghalt Bence György filozófus. Nem ismerem munkásságát, elveit, fogkeféjének színét, lényegében teljesen idegen számomra. Azaz mégsem… Az a bizonyos kötődés, fonal, amely embert emberrel összeköt az univerzumban, jelentkezett köztünk. Igaz, alig láthatóan és megfoghatóan. De egy nagyon fontos dolgot most már én is elmondhatok magamról: láttam egy embert nem sokkal a halála előtt. A pontos idő nem ismert, köszönhetően szerény emlékezőtehetségemnek vagy remek emlékezőtehetségtelenségemnek. Mindenesetre az elmúlt 36 órán belül történt a csoda. Nekem legalábbis annak tűnik.

Sétálok anyáméktól valahova, talán hazafelé. A Honvéd utcai buszmegállónál, a Tátra utca sarkánál majdnem összeütközöm egy idősebb úrral. Lódítás ez, hiszen méterekkel kerültük egymást, de mégis szebb így mesélni. Arcára pillantok, szinte gondolkodás nélkül felismerem benne a fent említett embert. Köszönhető ez a Heti Hetesnek, ennek az arcpirítóan bugyuta műsornak. Ámde ha anno én nem tekintem meg a televízióban ennek bizonyos adásait, valószínűleg más közös halmazt nem találok ezzel a férfival. Nem forgunk egyívású körökben, messze vagyunk, mint Makó a kínai fokhagymától*.

Nincs mit toldani-foldani ezen, ennyi a történet. Elmentünk egymás mellett, nem köszönt rám, hogy „Szép napot Gergely, mi járatban erre?” Én szintúgy nem cselekedtem semmi különösebbet, nyugtáztam, hogy ma ismét gyarapodott azoknak a száma, akikkel volt szerencsém egy szempillantásra összekötődni. Megjegyeztem, hogy élőben talán még inkább Nagyapásabb, egyedül talán az Áll az alku Tibi bácsija lehet ennyire sztereotip figura, bár ő a Télapót túrta ki helyéről.

Eltelt pár óra aztán, majd napi hírek közt hozza a zindex, hogy mi is történt. Hogy tragikus hirtelenséggel, ésatöbbi. Nem tudom más ebben az esetben mire gondol, de gyanítom, ugyanarra, amire én. „De hát amikor én még láttam, olyan eleven és életerős volt.” Igen, akkor még igen, de a lényeg itt a múlt idő.