Ma majdnem elkezdtem a kultúrálódást, ám a nagy kies Békásmegyerben nem lelém az Megbékélés Házát. Tehát hazafelé ballagva felhívtam Julcsit, hátha ő is fázik. És mit ad Isten, épp lekéste a buszt az nagy kies Bagon. Jótbeszélgetés ismét, nem ragozom. Kicsit megint gyógyított rajtam, köszönet érte innen is. Persze, azért hasított a szívemből is egy darabot: jövő hétvégén eljegyzési ceremónia. Hát mit tegyek, mit tehetnék, ha ezt akarja valójában? Legyen neki könnyű az élete…

Felajánlás részemről anyagiakban, bár már jól elterveztem, hova verem el azt a sok dukátot, mely engem illet nem oly soká kölcsön címén. Egye kutya, ha őt kisegíti, mit bánom én. Az adjon, akinek van miből, drága politikus barátaim… Még akkor is, ha fájó nem tulajdonolni azt a régen kinézett valamit. Tessék adakozni, amíg erődből telik, s remélni, hogy hasonlóképp viseltetnek majd irántad, mikor már szükségedre válna.