Mitnemértesz???

Ma ismét összesodródtunk az utcán. Pontosabban ő villamosozott, én pedig az átelleni megállóban vártam a sajátomat. Pár napja pedig olvastam, hogy fenemód pórul járt: összeverték, kirabolták egy hajnalon. S ez csak egy a vele kapcsolatos momentumok közül az elmúlt időkből. Mintha vonzaná a bajt, a szerencsétlenségeket…

Kell, hogy legyen valamiféle kapocs köztünk, amelynek lényegére még nem sikerült rájönnöm. Van –e egyáltalán? Lássunk bele jelet avagy adjunk hitelt a véletlen fogalmának? Esetleg jóval egyszerűbb a magyarázat, s tényleg emberből van ő is. Két lábon jár, ügyet intéz, majd elenyészik. Ugyanakkor ő már nem is önmaga árnyéka, hanem a saját csontvázáé. Értelmet egyszer sem véltem felfedezni szemeiben, inkább mélységes csalódottságot. Vegetálni látszik, érzelemmentesen. Azért tegyük hozzá, mindez azon másodpercek alatt tűnik így, míg közös vonalon halad sorunk. Nem látok rá egyéb pillanataira, gyaníthatóan csak nekem mutatja ezt az arcát. De vajon miért? Mivel érdemlem ki, hogy lássam a szenvedését? Azt látni rajta, minden egyes perce és tevékenysége kínlódás. Nem akar ő már így, ebben az életben semmit. Vagy csak én gondolom mögé ezt az egészet, miközben egy elhasznált szervezetű rockcsillagra nézek?

Őrangyalom lenne? De hát mitől véd meg? Nem érzem, hogy ilyenkor veszély fenyegetne. Talán azért nem, mert pont akkor hárítja el?

Ugyanakkor egy borzongató gondolat fogalmazódik meg bennem: mitől különb ő, mint mások, akikkel naponta összefutok? Több –e ő, mint a szomszéd fűszeres? Nyilván nem, hisz emberek mindannyian, kik körülvesznek. Ő „csak” tette a dolgát, zenélt, jó helyen volt jó időben, szerették sokan. A fűszeres is dalolhat, igaz, nem hallja senki. Én is írhatok bármit, nem feltétlen olvasnak majd rólam diákok…

S ha e két csacska gondolatot összekapcsoljuk, kirajzolódik előttünk egy gyönyörű kép. Mi mindannyian azért vagyunk, hogy vigyázzunk a másikra, ismertre, ismeretlenre egyaránt.

Lajos, én nem ismerlek téged, még annyira sem, mint illenék. De Isten tartsa meg jó szokásod, s fussunk össze minél többször, hogy elmondhassam: őrangyalom vagy, mégha nem is így van.