Gyermekkoromban és időnként még most is megkapom, hogy „Mit nem értesz? Ez így van, csak mert, és kész.” Ez engem néha igencsak frusztálni tud: az a közöny, vagy jobb esetben tehetetlenség, amivel bizonyos emberek az ÉLET DOLGAI-t kezelik.

Legutóbbi példa: kötetlen beszélgetés cégen belül. Felszínre került a nászút kérdése. (Félig) viccesen megjegyezték, hogy nyilván azért megy a pár nászútra, hogy „rápihenjenek” a házasságra. Előjött belőlem az örök elégedetlen és feszegettem a témát: miért van erre szükség? Hát, mert hogy a boldog pár ezzel ünnepli a jeles eseményt, és amúgyis azért utaznak el, hogy egymás közt legyenek nyugodtan. Igen, ez szép és jó, érthető is. Csak azzal nem békéltem még meg, hogy erre miért van szükség? Miért érzi minden pár úgy, hogy neki most feltétlenül el kell utazni ahhoz, hogy majd onnan visszatérve a rögvalóságba, könnyebben veszik majd az akadályokat? Vagy: miért nem nászút minden közös kiruccanás? Ha a tipikus esetet vesszük alapul, a házassággal kezdődő élet sokaknak a következőkből áll: házasság, nászút, otthonteremtés, gyereknevelés, közben a létfenntartás biztosítása, napi problémák megoldása. És amire a nászút jó lenne, miszerint hogy ezeket erőtől duzzadóan bírjunk, nem tart túl sokáig. A tipikus példa szerint a házastársak zöme 1-2-3-5-10 éven belül belefásul, kinek milyen a tűrőképessége. Sok esetben válással, évekig tartó marakodással, vagy egész életen/házasságon át húzódó frusztráltsággal kell megküzdeniük.

Hát kérdem én: hol itt a remek nászút gyógyító ereje, ami kitart örökké? Hallom már, érkezik a kontra: na de hát nem kell örökké tartania, jó esetben 1-3 évenként el tudnak utazni, azonkívül is rengeteg kapcsolat-megújító praktika létezik. Ez lenne az örök hűség, az örök szerelem? Amit toldozgatni, foldozgatni kell? Amit időnként megújítunk, kipolírozunk, mint egy koszvadt cipőt?

Száz szónak is egy a vége: szép dolog az utazás, még szebb, ha párral/családdal történik, de ehhez mondvacsinált indokot gyártani botorság.

Nyomozónak, kutatónak érzem magam, aki igyekszik a dolgok mélyére ásni, bármily lehetetlen is az. Megkérdőjelezek régóta beidegződött szokásokat, véleményeket, szembeállítom a jelenleg világnézetemmel, alakítom, csűröm-csavarom, hátha kielégítőbb az eredmény. De nekem nagyon fáj, hogy ebben a munkában sokszor magamra maradok, nem követnek. Többször lehurrognak, mintha az én véleményem, gondolataim nem lennének helyénvalóak. Hozzátartozik az is, hogy értelmes vitában többször győztek meg, de ez a ritkábbik eset. Valahogy könnyebb elfogadnunk egy már elénk tálalt, megrágott falatot, amit csak le kell nyelnünk. Pedig az emésztés a rágással csak elkezdődik. Minél többször forgatunk meg valamit a szánkban, minél inkább keveredik a nyállal, annál könnyebb lesz megemészteni. Ez empirikus tapasztalat, és nem csak a biológiai emésztésre vonatkozik.