Ha valaki valaha megkérdené, hogy miért és hogyan tudok így (szépen,  rosszul) írni, könnyű lesz rá válaszolnom. Mert jólesik és mert képes vagyok rá. Örömet okoz, és könnyen jönnek a szavak, nem kell fiókokban kutakodnom értük. Talán ez őstehetség, és belémoltották, talán nem is olyan nagy adomány, és mindenkiben ott búvik. Mindenesetre szüleimnek ismét többel tartozom ezirányban is, mint amit valaha is viszonozni tudnék. Tőlük kaptam első szavaimat, a szavak szeretetét, és tőlük láttam, hogy olvasni bár értelmetlen cselekedetnek tűnik (ülni órákig egyhelyben), mégis remek dolog.

Végső soron úgysem marad más melletted, mint a nyelved, mellyel utolsó szavaidat lehelled majd. Lehet később belőle anekdota, legtöbbünk utolsó szavai azonban eltűnnek a vakvilágban. Ezt megelőzendő, én már most közlöm hallgatóságommal, hogy mit tervezek mondani eme jeles eseménykor. Ha végül nem e szavakkal búcsúznék valami oknál fogva, kérném, valaki majd emlékeztessen rá vagy mondja el helyettem:

„Éltem, voltam, léteztem. Szerettem, gondolkodtam, írtam. Hál’ Istennek. Most pedig meghalok. Hál’ Istennek…”