Vettem egy biciklit. Persze nem akármilyet, ahogy eddig. Nagyon drága, nagyon gyönyörű és nagyon boldog vagyok tőle. A munkatársakban nemcsak rengeteg kérdés merült fel, hanem jócskán fogalmaztak meg kritikát is. Akadtak butácskának tűnő, avagy érdekes megközelítések is, de valahogy a rózsaszín felhő mögül csak hebegtem-habogtam, viccel ütöttem el a lényeget.

Kérdés 1: Miért nem kocsi? Ennyiért már azt is vehettél volna.

Válasz 1: Azért nem, mert autóval nem tudok biciklizni. :) Komolyra fordítva a szót: nincs rá szükségem, és nem érzek késztetést arra, hogy autót vezessek. Az már kiderült, hogy a biciklit jobban uralmam alatt tudom tartani, mint a gépjárművet. A biciklivel „eggyé tudok válni”, úgy mozog, ahogy én akarom. Nem azt mondom, hogy soha nem fogok tudni megtanulni autót vezetni. Annyit állítok, hogy ez eddig jelenleg még nem sikerült. Tudom is, hogy miért: kevéssé voltam motiválva, szűkös volt az időhatár, borzasztó volt a lelkiállapotom, keveset tudtam gyakorolni. Tisztában vagyok vele, hogy nem ördöngösség, nálam bénább embereknek is sikerült már. Ezért nem is adtam fel, hanem egyelőre elnapoltam.

Aztán még azért sem, mert megrémít, ami közlekedés címén az utakon megy. Tiszta őrültekháza, és nem kívánok ennek áldozatul esni (nem fizikai értelemben). Nyugodtabb körülmények, udvariasabb közlekedési morál mellett nagyobb értelmét látom. Ez persze ellentmondás tűnhet, de könnyen fel tudom oldani. Biciklivel nagyobb szabadságot élvezek, jobban tudok kontrollálni, nem kell dugóban állnom, többfelé mozoghatok.

Aztán még azért sem, mert szinte egész nap 4 fal közé vagyok zárva, emiatt szomjazom a TERET. Autóban ezt nem kapom meg, sőt még a lehetőséget is elzárja az érzékeléstől. Röviden: az autó nem nekem való.

Kérdés 2: Hú, de sokba került, megérte egyáltalán? Minek költöttél rá ennyit?

Válasz 2: Több okom is volt rá. Értek a biciklikhez, tisztában vagyok az árfolyamokkal. Tudom, mi miért, mennyiért éri meg. Ennek az ár/érték aránya kimagasló. Ezt elsősorban technikai oldalról kell érteni, bár a megjelenése szintén elég nagy fegyvertény.
A második kérdésre annyit tudok mondani, hogy azért, mert olcsóbb lehetne, jobb nem. Nagyon sokkal többet én sem adnék szívesen bicikliért, ez volt a lélektani határ. A gazdálkodási része, miszerint hány hónapig fogom törleszteni, és miből telt rá, ne aggasszon senkit. Nem bánok jól a pénzzel, valóban, viszont erre spóroltam, és nem kell évekig kenyéren élnem.

Kérdés 3: Hogyhogy ilyen (országúti), de főleg: miért nem másfajta?

Válasz 3: Kb. 5-6 éve nézem a Tour de France-t kisebb-nagyobb intenzitással. Elképeszt, hogy az ember milyen teljesítményre képes. Nyilván a Forma-1 is csodálatos technikai sport, de ott valahogy nem érzem az ember a gép mögött. Nem nagyon láttam még a pilótafülkében majdnem síró, görcsbe rándult arcot, ahogy bevesz egy kanyart. Az emelkedőn viszont minden eldől. Vagy fel tudsz menni, vagy nem. Vagy lemaradsz 1 órával, vagy befutsz elsőnek alig izzadva. Megkérnék mindenkit, hogy tegye félre előítéleteit, és a doppinggal kapcsolatos nézeteit. Próbáljuk meg elképzelni, hogy nem doppingol senki. Így már én is könnyebben tudom magam az ő helyükbe képzelni, könnyebben fogadom el példaképnek. Hiszen végső soron a sportot azért nézi az ember, hogy a saját gyenge teljesítménye helyett olyat lásson, amit el szeretne érni. Ösztönzi, hajtja, nem hagyja nyugodni. Bár nem vagyok versenyző alkat, de eléggé fel tudok pörögni mind a nyeregben, mind ezeket az emelkedőket nézve. Tehát bár a kerékpársportnak mára már több mint 10 szakága van, az én tetszésemet mégis az országúti nyerte el. Az első bringámat kivéve mindet aszfalton, városban használtam. Emiatt esetemben a kerékpáros törzsfejlődés elérni látszik csúcspontját. Nem gondolom, hogy ezen változtatnék, és bevetném magam az erdőbe, lejtőket keresve vagy kábeldobon, autókon egyensúlyozva trükköket mutatnék be. Ez nem az én világom.

Kétség 1: Ezt is el fogják lopni, aztán majd sírhatsz.

Válasz 1: Igen, valóban megtörténhet, akár már a vásárlás másnapján is. Ugyanúgy, ahogy az autókat is lopják, és ahogyan a lakásba is betörnek. Na de ki hagyja, hogy ilyen félelmek korlátozzák le azt az örömet, amit akkor érez, ha beül az ülésbe, vagy átlépi az új küszöböt? Ezért ezt felettébb rosszindulatúnak és nagyon-nagyon gonosznak érzem. De mint mindenre, erre is tudok válaszolni.

Bizony, nagyon szomorú leszek, talán vigasztalhatatlan. Mondjuk valahol tényleg jobb, ha erre felkészül az ember. Nagyon sok mindent tabunak gondolunk, és nem merünk továbbgondolni. Az öröm mellett nem vagyunk hajlandók tudomást venni arról, hogy ez bármikor megváltozhat. (Hamarosan írni fogok a halálról, mert ezt a témát is borzasztó nagy csend veszi körül, teljesen oktalanul.) De az mindjárt más, hogyha az ember erre belülről készül fel, mintha kikényszerítik belőle, és elrontják az örömét.