Köszönet azoknak, akik aggódtak értem, netalán még jelen időben is. Egy újabb akadályt sikeresen vettem / vettünk, nem kell félteni már engem / minket.

Igen, megvolt az első találkozás, az első közösen eltöltött hosszabb idő. Nagyzolásom mondatja, hogy három nap, pedig csak kettő meg még egy kevés. A távolság legyőzetett, a fizikai valóság életközelivé vált. Eddigi virtuális, telekommunikációs csatornáink kiteljesedtek, szó szót, szem szemet követett. Láttuk és éreztük egymást, mint minden jóravaló társkapcsolatban szokás. Eljött a mi időnk is, oly sok várakozás és kínkeserv után. De mint látjuk, érdemes volt, megérte, ó de még hogy!

Érdekes módon szinte azonnal elröppent az összes gátlásom, az idő fele után pedig már eszembe sem jutott egyik sem. Egyszóval: természetes és magától értetődő volt itt minden, amit gondoltunk, éreztünk és cselekedtünk. Mindezt elvárások és feszültségek nélkül.

Mindig azt mondom, hogy minket a távolság nem szétválaszt, hanem összeköt. Mások szerint nehezebb lesz ezek után, most hogy tudjuk, mit kell nélkülöznünk. (Mintha eddig olyan könnyű lett volna.) Talán… De talán könnyebb is, mivel tudjuk, mivel jár a nélkülözés és hogyan tudjuk áthidalni azt. Megfizettük a tanulópénzt, sőt fizetjük folyamatosan. Így viszont bizton ünnep minden közösen eltöltött idő, amely megadatik.

Az érték fogalma pedig ismét finomodott: azok a gyerekek, akik az imént még tépték egymást, később csendes áhítatban játszanak egymással. Felírnám ezt a képet görcsoldásra, és minden egyéb vélt és valós bajra. Jót tenne valóban mindenkinek, ha csak csendben egy sarokból rájuk látna, még ha nem is kötődik annyira hozzájuk. Majd eljön az az idő is…