Az utóbbi időben valóban nemigen hagytam virtuális jelet errefelé. Ennek oka felettébb prózai: az életem állóvízből óriás folyammá duzzadt, ennek okán kevéssé van időm gondolatom megosztására. Foghatom időhiányra, napigondokra, egyebekre bátran. Nem teszem, mert gondolom, mindnyájan, akik olvastok, voltatok már hasonló helyzetben. Más(ok) lett(ek) a fontos(ak), de ez így van jól. Hiszen, amint már írtam róla, az élet folytonos változás, ennek ellenszegülni nem érdemes, csak kövesd az utad.

Az én utam most családalapítás felé terel, és bár megosztva élünk, nem panaszkodhatunk tétlenségre. Tervezünk, teszünk, majd utána az élet újra fogalmazza, amit kitaláltunk. Emiatt némileg tétován tákolgatjuk közös életünk alapjait, de a folyamat nem áll meg, csak időnként más irányt vesz.

Vállamra nemcsak kedvesemet vettem, hanem mindent, ami hozzá tartozik. Teljes elfogadás a legutolsó részletig. És mivel az élet nem habostorta, tudjuk ezt már Pelikán óta, akad foltozgatnivaló mások életén is. Nem is az érzelmi életre gondolok itt, az egészen rendben van, hanem inkább az életkörülmények javítására és a küszködés csökkentésére. Egész jól állunk e téren (is), jól vesszük az akadályokat, bár időnként örülnénk, ha akadna mód egy hosszabb csendespihenőre.

Az aggódást irányomba köszönettel veszem, és tudatom veletek, hogy nem veszett el semmi belőlem, sőt sokkal jobb ember lettem. Köszönettel ezért Neki tartozom, köszönjétek meg ti is, hogy angyalként őrködik felettem.