Sok minden jelentőségét veszti, amikor először viszed mentővel a saját apádat és látod bal felére lebénulva feküdni a hordágyon. Hiába keresed a tekintetét, ő azzal van elfoglalva, hogy felfogja, mitől veszítette el az irányítást teste fölött – és ez borzalmasan nehéz. De nehéz nekem is, akik fogja a kezét, vállát, hisz nem tudom, hogyan kellene viselkedni ilyen helyzetben. Honnan is tudhatnám, ezt megelőzően nem gondoltam, hogy megtörténhet. Most pedig fájdalmasan közelebb került az időpont, amikor majd csak széttárt karokkal bőgünk bele a nagyvilágba.
Azóta eltelt pár hét, az ijedtség nagyobb volt, mint amennyit érdemelt. Más gyógyszert szed, kicsit talán bizonytalanabb, de hát mit is várunk igazából? Minden nap áldás, amikor lefekszik és utána felébred. Eddig is így volt, csak nem ezen a függönyön át néztem.
Szép lassan eltűnik valóban, ahogy a nagy költő írta rég. Vékonyodik minden rajta, elsorvad és enyészik. Az elmúlt egy, másfél évben ez a folyamat felgyorsult, vagy jobban láthatóvá vált, nem tudom. 74 éves lesz, és ő az apám, akármi lesz holnap. És akármi valóban lehet, de leginkább bármi.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.