„Újrakezdem az életem” – mondjuk időnként, és marha okosnak hisszük magunkat. Azt hisszük, teljesen meg fogunk változni; hogy erőltetni bírjuk, ami úgyis bekövetkezik magától lassan. Teljesen fölösleges kapálózni, és megszabadulni olyasmi dolgoktól, melyeket szívesen csinálunk és nem ártunk vele senkinek. Csak azért, hogy később büszkén, mellet döngetve vállalhassuk bűntudatunkat, hogy „Lám, milyen ügyes vagyok, erről is képes vagyok lemondani.” Azt persze senkinek sem valljuk be (talán még magunknak sem), hogy majd elepedünk a tiltott tárgyért. Értelem nélkül való álszentség ez, minek szépítsük. A társadalom büszke ránk, viszont minket mardos a kétség, hogy helyes –e, jó –e, amit tettünk, megérte –e? Majd visszatérünk a korábbi szokáshoz, beletörődve, hogy „Lám, milyen ügyetlenek is voltunk, még erre se voltunk képesek!” A bűntudat igazol, jólesik, szánalmat kelt, és végül így kapjuk meg a megbecsülést társainktól.

Nem a gyökeres változásokat kellene erőnek erejével keresztülvinni magunkon. Hasznosabbnak tűnik a megfontolt haladás olyasmi tempóban, amit még könnyen viselünk. Az igazi mérce úgyis mi magunk vagyunk, nem a közeg, amelynek meg akarunk felelni. Vagy talán még mi sem, hanem valaki felettünk, és úgysem most méretünk meg…