Mitnemértesz???

Nem biztos, hogy tudok olyan összeszedett lenni, mint eddig, nézzétek el nekem. Egyáltalán, mostanában az oly hőn szeretett logikám és realitásérzékem többször hagy cserben, mint szeretném. Elvesztettem a kontrollt, amit sokáig kerestem, és bizonyos voltam benne, hogy az majd mindent megold.

Egyre jobban kitárulkozom valóban, talán nem kéne. Egyre kevésbé tudom, mit kéne tenni egyáltalán. Úgy néz ki, hogy teljesen mindegy, mit gondolok bizonyos dolgokról. Valaki ezt már elrendezte helyettem, nekem csak élnem kell. Rábízni és odaadni magam, elengedni azt, amiről azt hittem, kihúz majd a csávából, amibe kevertem magam. Persze, nem is én kevertem magam, hanem ő***. De hát könnyen megbocsátható ez neki,  annak tudatában, ami kinéz nekem az elkövetkezendő időkre.

(*** = „Ő” itt most nem a társam, hanem az a felsőbb hatalom, amelynek hajlamosak vagyunk annyi mindent tulajdonítani.)

Elkezdtem érezni és nem gondolkodni az érzésekről, ez pedig felemelő dolog. Bárcsak megtapasztalnák azok, akiknek szükségük van rá. Igaz, úgy néz ki, hogy oly sok viszály után jön ez magától mindenkinek. A lehetőség adott, csak nem mindenki tudja befogadni. Ezen sincs mit csodálkozni, teszünk róla bőven, elég körülnézni. Írhatnék arról, hogy mennyire abszurd dolgok történnek (amelyeket nem mellesleg, mi emberek teszünk vagy élünk meg), ha fontos lenne - de erről írni fölösleges. Mindenki tudja, miről beszélek, aki pedig nem, az ezt a postot sem képes értelmezni. Ha pedig én tévedek (erre a lehetőség adott, hisz ember vagyok), akkor szívesen elmagyarázom bárkinek, mire gondolok.

A jó gondolatok jó gondolatokat szülnek, a rosszak rosszakat. A spirálból nehéz kitörni, de nem lehetetlen. El kell jutni egy végső pontra, amikor az ember úgy dönt, hogy eddig és ne tovább. Minden nappal után éjszaka, minden lejtő után emelkedő jön. Yin és yang, ahogy ezt oly szépen megfogalmazták. Csak nem mindig van türelmünk kivárni, és okolunk bárki mást, ahelyett hogy tennénk róla, hogy ne így legyen. És hát oly végtelenül banális a megoldás: engedd el a lelked, hadd szárnyaljon és találja meg, amit/akit kell.

Azokat sem szabad elutasítani és bántani, akik nem tudnak mit kezdeni a fentebb vázoltakkal. Eljön az ő idejük is, ebben kell hinniük. Csak az menthetetlen, aki nem akarja, hogy megmentsék, ilyen pedig nincs.

Na most akkor mitnemértesz???

Bőgni fogsz, mint egy újonnan született, aki nem akarja elhinni, hogy itt az ideje világra jönni és maga mögött hagyni a menedéket…

Volt egy fogalmam a párkapcsolatról, és egyáltalán a kapcsolatokról, most pedig sutba dobhatom az egészet. Minden átértékelődik, minden egyes mozzanat az életemben, minden jövőbeni tevékenységem, a lábmosástól a képfelrakásig.

Nem szerelmes vagyok, nem találtam meg a másik felem. Te vagy a hang a fejemben, amelytől ha akarnék, se tudnék szabadulni. Ott vagy a bőröm alatt, minden egyes lélegzetvételem teérted szól. És egyáltalán, a szavaim a te szádból jönnek, bármit mondanék, már kimondtad.

Nem boldog vagyok, nem a föld felett járok. Én vagyok a Föld, az egész Világegyetem. Nem rózsaszín a köd; szivárványszínű, mely mögött az élet minden cudarságával együtt eltörpülni látszik.

Adom magam neked, mert erre van szükséged. Arra, hogy túljuss azokon a gondokon, amelyeket többek közt a távolság és egymás fizikai valóságának nem ismerése ró közénk. Ezenkívül ezentúl nagyon vigyáznom kell magamra, mit teszek, nem tehetem meg, hogy meghalok. Most még nem. Ennyi a feladatom, nem több.

Nem, nem ismét Som Lajos került elém, bár Rudolf Péter is többedszerre láthatott a lakásom táján. Egyszer már vetette erre a sors, akkor nagy bátran ráköszöntem, hogy „Jó napot, művész úr! Hogy van?”. Nem igazán lepődött meg, udvariasan válaszolt.

A mostani alkalom annyiban más, hogy most nem hittem a szememnek. Hogy ismét kb. ugyanott és ugyanő. Lépek ki a kapun, ő pedig feleségével (Nagy-Kálózy Eszter, szintén remek művész) és egy gyermek társaságában haladt el az orrom előtt. Lelassítottam, követtem, arra ment, amerre én is terveztem. Befordultak a sarkon, majd megálltak, és csengettek egy másik kapuban. Nagy paparazzi rutinnal megnéztem a csengőgombot, melyet megnyomott kedves neje, és nyilvánvalóvá vált, mit keresett errefelé oly sokat. „Rudolf” állt ott, nyilván a szüleit látogatták meg. Tehát a színész is ember, van szülője, akit vasárnap ebéd táján felkeres.

Én pedig újra vonzom a celebritásokat, kíváncsian várom, kiről derül ki ismét valami emberi.

Csak úgy, komment nélkül, igaznak találtatva.

„Úgy érzem, hamarabb eljuthatok Istenhez a benne való kételkedés révén, mint a benne való vak hit által.” – Karinthy Frigyes

„Van egy jó hírem: nem is fogsz meghalni. Pontosabban sosem fogod megtudni, hogy meghaltál. Úgyhogy emiatt ne légy boldogtalan.” – ismeretlen blogkommentátor

Szeretném elmondani, hogy mi mindent tanultam tőletek, úgyhogy hosszú lesz. :)

Egyesek talán fölöslegesnek tartják, mások túl érzelgősnek, én pedig úgy gondolom, nem lehetek elég érzelgős és igenis szükséges tudatni.

Sokan már itt voltak, mikor közétek érkeztem. Emlékezhetnek, milyen feszültségekkel telve és időnként megzavarodva tekintgettem körbe. Én legalábbis így emlékszem arra az időszakra: borzalmas volt. Ennek sem a munkához, sem hozzátok nem volt köze, tőletek kívülálló okok miatt voltam olyan, amilyen. Viszont amilyenné váltam, az közel sem tőletek kívül álló okok miatt következett be. Ellenkezőleg: nagyon nagy részetek van abban, hogy alig egy év alatt olyasmit tanultam meg, amiről azt hittem, sosem sikerül. Ez pedig a feltétel nélküli elfogadás, és többen nem tanulják ezt meg, mint igen. Úgyhogy köszönet ezért.

Fogalmam sincs, milyen volt az élet, mielőtt befogadtatok és milyen lesz azután, midőn más társaság tesz majd ugyanígy. Én változtam, tanultam, és értékes tapasztalatokra, ismeretségekre tettem szert. Változtam, bár ezt eleinte nemigen akartam elfogadni. Majd idővel rájöttem: akár akarom, akár nem, így lesz. Megváltozom, megváltozunk, megváltozik az élet. Felesleges küszködni ellene, ez a rendje, talán az értelme is. Emberek jönnek-mennek, világnézetek módosulnak, érzelmek cserélődnek. Persze, remélhetőleg többek, jobbak, gazdagabbak leszünk lelkiekben, mint előtte voltunk. Csak hát az örök kérdés lebeg: Mihez képest? Önmagunkhoz, a jelenlegi helyzethez. Ne Teréz anyához mérd magad, ha a koldusok mellett elmész. Ne Einstein jusson eszedbe, mikor nem megy a képlet a fejedbe. Ne Darnyi miatt ússz úgy, hogy féltávon feladni kényszerülsz fáradtság okán.

Miért mondom el mindezt? Egyfelől mert nem szégyen a jobbtól tanulni. Mert nem szégyen, ha lehagynak valamiben. Ez azt jelzi, hogy még van hova fejlődnöd, nem vagy kész. És várhatóan nem is leszel kész soha. Másrészt pedig, mert elmondhatom, és mert van kinek. Sokan egész életük során azért könyörögnek, hogy kerülnének ilyen helyzetbe. Lennének oly szerencsések, hogy tanáraiktól tanulnak, nem pedig saját vergődésük árán, több szúrt sebbel lelkükben diadalmaskodnak. Mert hát harc az élet, de bajtársakkal az oldalán bárki könnyedén veheti.

Mi lesz ezután, nélkülem, nélkületek? Csak rajtunk múlik ez. Keresni foglak titeket, de nem ígérem, hogy már másnap és mindennap. :) Nem tarthatom a kapcsolatot minden egyes emberrel, talán van, aki nem is szeretné. Nem is vagyok mindenkivel olyan viszonyban, hogy ezt megtehessem, de nem is ez a cél. A cél, hogy adjunk valami olyan megfoghatatlant a másiknak, amiről nem tudja, hogy honnan érkezik, de látja, hogy gazdagodott tőle. Remélem, ennyi rövid idő alatt sikerült nekem is nyomot hagynom némelyekben. Ha így van, akkor távozásom mit sem változtat a helyzeten.

Örülök, hogy kedves kommentelőim nem restek megosztani velem a tudásukat, és örülök, hogy most már van képességem elfogadni ezt. Hát sziasztok, kedveseim, nagyon köszönöm nektek az információkat, ami igazából másodlagos. Elsődleges, hogy vagytok, léteztek, és nélkületek szegényebb lenne a világom, a világunk.

Aztán belegondolok, mi tesz valakit baráttá. Nem tudom, mert életem során nem sok volt belőle. Homályos fogalmaim vannak valahol hátul a fejemben, de nem tudnám kellő alapossággal definiálni. És egyáltalán szükség van –e erre? Definiálni ezt vagy akár bármit is? Skatulyákba húzni a világot, a megismert tapasztalást, a mindenséget. Lehet, csak örülni kéne és használni, élvezni a közös erőt, amely megadatott.

Tehát innen salute nektek, ismerősöknek és ismeretleneknek. Remélem, még sokáig magam mellett tudhatlak benneteket.

Kora reggel készpénzt vételeztem volna a Flórián téri külső automatából. Igenám, de nem működött. Szerencsémre van egy másik is az üzletházban. Szerencsétlenségemre biciklivel mentem, de nem vittem lakatot. A biztonsági őr nem engedett be az épületbe, így kénytelen lettem volna kinn hagyni, őrizetlenül. Persze, ő megígérte, hogy figyel rá, de azért azt talán mégse. Még akkor sem, ha 5 perc, még akkor sem, ha biztonsági őr. Féltettem/féltem, na, nem két fillér volt. Elindultam volna hazafelé, mikoris a téren egy magányos bringást láttam meg. Odabattyogtam, leszólítottam lakatért. Szerencsétlenségemre nála se volt.

Találjátok ki, mi történt? Szomorúan hazamentem volna lakatért, majd vissza? Igen, lehet, hogy régebben ezt tettem volna. De ma megtört a jég, és bizalmamat a kollégába helyezve megkértem, ugyan nézne már rá 5 percig, míg én pénzt vételezek. Amúgy is elég egy biciklivel manőverezni a városban, nemhogy kettővel. :)

Tehát a biztonsági őr, bár a biztonságot képviselte, nem tudott meggyőzni arról, hogy ő lenne a jó választás. Egy ugyanolyan ismeretlen valaki viszont igen.

Az eset vége: pénz és bicikli mind megvan. Sülhetett volna máshogy is el, ha mondjuk ennek ellenére elszökik a kolléga. Akkor mit tanultam volna belőle? Hogy nem érdemes megbízni abban, akiben gondoljuk? Hogy jobban tettem volna, ha a biztonsági őrre hagyatkozom? Nem tudom, mert nem így történt. Viszont az amúgyis kellemesen napos tavaszi reggel még melegebb lett egy fokkal.

Nem, nem, most itt nem a Norbi Update módszert húzom rá szegény Jézusra, és megyek bele a szentség tördelésébe. Nem. Hanem revidiálom a lentebb látható csak úgy foghegyről odavetett, nyilvánvalóan hibás gondolatmenet mentén mentett elmélkedésem.
Kezdjük tehát az elején, hogy mindenkinek világos legyen, mi is az én bajom (bajaim) ezzel a tárgykörrel…

Adott egy ünnep, jellemzően vallási, melynek jelképe(i) van(nak). Válasszuk most példának a Mikulás-mondakört. Miklós volt, aki volt, nem sejthette, hogy mit fog jelképezni alig kétezer év múltán. És lőn, manapság a gyermek megzavarodva tekintget körbe, midőn a Mikulás Télapóra mutat, és irreverzible. Miszerint ő az eredeti, nála eredetibb nincs is. Még az sem, akitől elindult ez az egész. Nem csoda hát, ha a naivitás eszeveszett gyorsasággal irtódik ki szerencsétlen gyerekből. Köp egyet balra, és megjegyzi: „Mit nekem Mikulás? Ki az ő nekem? Hogyan is hihetnék így benne?”

Így a Télapó, úgy a húsvéti nyuszi. Jó lenne, ha valaki elmesélné nekem, mi köze van szegény nyuszinak Jézushoz, de szegényes vallási ismereteim azt súgják: semmi. Mindenesetre így alakult, hogy a világ egyik fele Jézust várja, a másik a nyuszit. Ezzel nincs is semmi baj, kevés ennél liberálisabb vallási ünnepet ismerek. Viszont fontos felhívni a figyelmet egy aprócska tényre: ekkor nem Jézus hozza az ajándékot, mint karácsonykor, hanem a húsvéti nyuszi. Egyenesen tojást, akár csokiból is. Sőt, meglovagolva ezt a trendet, már nemcsak a tojását (sic!), hanem önnönmagát is képesek vagyunk csokifiguraként árusítani a már eléggé megzavarodott gyerekeknek. Csoda, hogy idővel a gyerekek butulnak? Hát milyen példát szolgáltatunk nekik?

Node tegyük túl magunkat ezen az egész gordiuszi őrületen, melyen nincs kard, mi rést bírna szúrni. Eljutunk végül a lent említett cikkhez, mely arról tudósít, hogy egy művész csokiból formázta meg a szentséges személyt. Felháborodás lett belőle persze, a nemiség kapcsán. Hogyan merészeli pőrén ábrázolni őt bárki is?

Kedves barátaim, ki itt a köpönyegforgató? Aki nem bírván elviselni a tisztaságot, farkasért kiált, avagy az, aki ábrázolni merészelte végre azt, ami nyilvánvaló volt eddig is. Jézus ember, sőt férfi, annak minden jellemzőjével együtt. Miért baj ez? Sőt! Isten is az ő képére teremtett minket, mindenünnen jóságos szakállas bácsi les vissza ránk. Akkor ő sincs híján az emberi jellemzőknek, hát ne lepődjünk meg.

A fricska itt a csokoládé, és érthető is így húsvét táján. Aki nem érti, sipákol, ahelyett hogy örülne: megint ingyen reklámot kapott. Ennél az lett volna már csak a nagyobb durranás, ha egy édességüzem gyártósort állít hadrendbe, kiszolgálni a sajátos igényeket. Akkor végre körbeér a farok, és mindenki boldog lesz: a gyermek, hogy csokijézust ehet; a püspök, hogy terjed a vallás, mint a veszedelem.

És Isten végre látá, hogy boldog az ő népe az ő nagy megelégedésére…

Nos akkor, miután mindenki kellőképpen elborzadt és/vagy elgondolkodott az alábbi cikken, idevésem elmélkedésem.

http://index.hu/kultur/pol/csoki070402/

Tiltakozom a csokinyuszik és csokimikulások nevében! Tiltakozom, mert őket sem kérdezte meg senki, mi a véleményük testük ilyetén módon való áruba bocsátásától. Ráadásul ez időről időre megtörténik, hovatovább már évek óta jól megszokott családi ünnep, ahogyan a kicsik és nagyok kéjes vigyorral gyömöszölik magukba őket.

Szegények egy vallási hóbort áldozatává váltak, és a fenti kázus ennek betetőzése. Akkor meg miért ne lehetne elfogyasztható vallási kegytárgyként árulni magát Jézust magát is? Nem elfogyaszthatóként már amúgyis pörög a piac rendesen. Ugyanígy merül fel a kérdés, hogy a csokinyuszik és csokimikulások esetében ki kérdezte meg a benne hívőket, hogy szabad -e? Senki, de senki, és nem lehet apelláta.

Karácsony kapcsán amúgyis mindig előjön: "Hogy hihet a gyerek olyasmiben (Télapó), aki minden utcasarkon látható a számára?" És ha már itt tartunk: "Ugyanez nem releváns a nyuszi esetében? Az ő létét senki nem kérdőjelezi meg?"

Tisztázzuk előbb, a nyúl volt előbb vagy a tojás? Esetleg Jézus? Vagy az utolsó vacsora, ahol nyilván nem csokinyuszit tunkoltak a csokimikulások...

Lassan 10 nap is eltelt már azóta, hogy majd összefagytam a tömegben, stílszerűen a Jégbüfé előtt. Nem fáztam meg, nem kaptam tüdőgyulladást, de a végefelé már rendesen cidriztem. Mondhatnám, hogy fűtött a hazafiasság, úrrá lett rajtam a csordaszellem, de nem lenne igaz. Vártam pedig nagyon, hogy megtörténik, de inkább szétnéztem az irdatlan tömegen, és azt állapítottam meg, hogy sokan vagyunk, de még mindig nem elegen. Ahogy pedig a haladnak a dolgok, nem is leszünk soha.

Este megint volt randalírozás, de inkább csak tessék-lássék. Párszáz, párezer ember ököljoggal próbálja kiharcolni azt, amit azzal úgysem érnek el. Legfeljebb ismét leverik őket, és még nagyobb lesz a szigor. Nemhogy kordon, de elkülönítés akár. Az igazi baj itten az, kérem szépen, hogy megint általánosít, és buzgón használja az előítéleteit az a többség, amely viszolyog ettől.

Viszonylag átlagos életet élek, de én legalább nem vagyok kárára a társadalomnak. Fizetem a saját és mások közterheit, viselem a saját és mások köztartozásait. Bezzeg ők! Akik fogócskáznak a karhatalommal, mit tettek értem? Alig félév alatt lerombolták azt, amit mások, helyettük, de nem értük felépítettek.

No, nem baj, nemsokára úgyis minden mindegy lesz. Nem lesz oktatás, egészségügy, megoldódik sok problémás kérdés. A pökhendiség amúgy is alanyi jogon jár minden politikával foglalkozónak, mit érdekli őket a nép maga? Egyre nehezebb az ár ellen úszni, egyre több embernek jelent komoly gondot már a napi megélhetés is. Nemhogy hitelekbe verje magát, utazgasson, wellness-ezzen, szórakozzon. Nyilván nem nekik épül oly sok minden, amitől pár éven belül szebb lesz az ország. Akármerre nézek, új építményeket emelnek, fejlesztenek, míg a régiek odvasodnak, vásnak el. Arról már nem is beszélve, hogy az istenadta nép lassan örül, ha van mit ennie, van hova feküdnie. De majd jönnek majd az ázsiaiak és/vagy a vastag pénztárcájú befektetők, és használják, amit oly buzgón felépítettünk. Nekik.

Gyermekkoromban és időnként még most is megkapom, hogy „Mit nem értesz? Ez így van, csak mert, és kész.” Ez engem néha igencsak frusztálni tud: az a közöny, vagy jobb esetben tehetetlenség, amivel bizonyos emberek az ÉLET DOLGAI-t kezelik.

Legutóbbi példa: kötetlen beszélgetés cégen belül. Felszínre került a nászút kérdése. (Félig) viccesen megjegyezték, hogy nyilván azért megy a pár nászútra, hogy „rápihenjenek” a házasságra. Előjött belőlem az örök elégedetlen és feszegettem a témát: miért van erre szükség? Hát, mert hogy a boldog pár ezzel ünnepli a jeles eseményt, és amúgyis azért utaznak el, hogy egymás közt legyenek nyugodtan. Igen, ez szép és jó, érthető is. Csak azzal nem békéltem még meg, hogy erre miért van szükség? Miért érzi minden pár úgy, hogy neki most feltétlenül el kell utazni ahhoz, hogy majd onnan visszatérve a rögvalóságba, könnyebben veszik majd az akadályokat? Vagy: miért nem nászút minden közös kiruccanás? Ha a tipikus esetet vesszük alapul, a házassággal kezdődő élet sokaknak a következőkből áll: házasság, nászút, otthonteremtés, gyereknevelés, közben a létfenntartás biztosítása, napi problémák megoldása. És amire a nászút jó lenne, miszerint hogy ezeket erőtől duzzadóan bírjunk, nem tart túl sokáig. A tipikus példa szerint a házastársak zöme 1-2-3-5-10 éven belül belefásul, kinek milyen a tűrőképessége. Sok esetben válással, évekig tartó marakodással, vagy egész életen/házasságon át húzódó frusztráltsággal kell megküzdeniük.

Hát kérdem én: hol itt a remek nászút gyógyító ereje, ami kitart örökké? Hallom már, érkezik a kontra: na de hát nem kell örökké tartania, jó esetben 1-3 évenként el tudnak utazni, azonkívül is rengeteg kapcsolat-megújító praktika létezik. Ez lenne az örök hűség, az örök szerelem? Amit toldozgatni, foldozgatni kell? Amit időnként megújítunk, kipolírozunk, mint egy koszvadt cipőt?

Száz szónak is egy a vége: szép dolog az utazás, még szebb, ha párral/családdal történik, de ehhez mondvacsinált indokot gyártani botorság.

Nyomozónak, kutatónak érzem magam, aki igyekszik a dolgok mélyére ásni, bármily lehetetlen is az. Megkérdőjelezek régóta beidegződött szokásokat, véleményeket, szembeállítom a jelenleg világnézetemmel, alakítom, csűröm-csavarom, hátha kielégítőbb az eredmény. De nekem nagyon fáj, hogy ebben a munkában sokszor magamra maradok, nem követnek. Többször lehurrognak, mintha az én véleményem, gondolataim nem lennének helyénvalóak. Hozzátartozik az is, hogy értelmes vitában többször győztek meg, de ez a ritkábbik eset. Valahogy könnyebb elfogadnunk egy már elénk tálalt, megrágott falatot, amit csak le kell nyelnünk. Pedig az emésztés a rágással csak elkezdődik. Minél többször forgatunk meg valamit a szánkban, minél inkább keveredik a nyállal, annál könnyebb lesz megemészteni. Ez empirikus tapasztalat, és nem csak a biológiai emésztésre vonatkozik.

Ha valaki valaha megkérdené, hogy miért és hogyan tudok így (szépen,  rosszul) írni, könnyű lesz rá válaszolnom. Mert jólesik és mert képes vagyok rá. Örömet okoz, és könnyen jönnek a szavak, nem kell fiókokban kutakodnom értük. Talán ez őstehetség, és belémoltották, talán nem is olyan nagy adomány, és mindenkiben ott búvik. Mindenesetre szüleimnek ismét többel tartozom ezirányban is, mint amit valaha is viszonozni tudnék. Tőlük kaptam első szavaimat, a szavak szeretetét, és tőlük láttam, hogy olvasni bár értelmetlen cselekedetnek tűnik (ülni órákig egyhelyben), mégis remek dolog.

Végső soron úgysem marad más melletted, mint a nyelved, mellyel utolsó szavaidat lehelled majd. Lehet később belőle anekdota, legtöbbünk utolsó szavai azonban eltűnnek a vakvilágban. Ezt megelőzendő, én már most közlöm hallgatóságommal, hogy mit tervezek mondani eme jeles eseménykor. Ha végül nem e szavakkal búcsúznék valami oknál fogva, kérném, valaki majd emlékeztessen rá vagy mondja el helyettem:

„Éltem, voltam, léteztem. Szerettem, gondolkodtam, írtam. Hál’ Istennek. Most pedig meghalok. Hál’ Istennek…”

Felmerült bennem a kérdés, hogy ha sem születésünkről, sem halálunkról mi döntünk, akkor miért pont a kettő közötti tevékenységeink lennének azok, amelyeket magunk választunk meg?

Levezetés

1. A születésünk időpontjába, körülményeibe nincs beleszólásunk.

2. Halálunkat sem magunk választjuk, hiszen legtöbb esetben nem akarunk meghalni valójában. (Még az öngyilkosok sem.)

3. Egész életünk minden mozzanatában felmerül az idegenkezűség gyanúja. "Ezt én nem így terveztem. Másképp szeretném, de a körülmények."

4. Ha el tudjuk fogadni ezt a tudatot, máris megoldódni látszik a "Mi az élet értelme?" kérdés.

Az én számból a megoldás furcsának, félelmetesnek és talán kicsit meglepőnek hangozhat: Az élet értelme önmagunk és hitünk megtalálása, démonaink legyőzése, világképünk összeegyeztetése a mindenkori világnézettel és rajtunk kívüli fizikai valósággal. Mivel ez igen embert próbáló és/vagy követelő feladat, sokan elmismásolják, elbagatellizálják a kérdést. Nem lehet és szabad rájuk haragudni: ők tudatosan ezt választották, hagyni kell őket. Aki van oly szerencsés, és idejekorán (értsd: életének alkotó felében) képes ezt megérteni, máris hatalmas lépést tett előre saját lelki fejlődésében.

A hit mibenlétének kérdése ehhez képest másodlagos. Teljesen mindegy, mit választunk, vallást valamilyen egyház kötelékében, avagy saját gondolatainkat tartjuk igaznak. Minden hit alappillére úgyis mi magunk, az ember.

Egyfajta boldogság, revelváció lesz úrrá rajtunk, ha e legfontosabb kérdésre választ találunk. Mi mást kívánhatnék magamnak és embertársaimnak, minthogy megszabaduljunk e legnagyobb tehertételtől?

Ha ez megtörtént, az élet maga, minden kényelmetlenségével együtt oly könnyűnek tetszik, hogy szóra sem méltatható.