Mitnemértesz???

Kommentben érkezett a jogos értetlenkedés, de adtam rá okot bőven!

Tehát a téma a "makói gázmezők" elkótyavetyélésének apropóján adódott, számba véve a fokhagymát is, ha már Makóról esik a szó.

Háttér a gázról: http://www.dvtv.hu/?ao=demo.php?azon=58

Vigyázz! Kész! Post!

Azért elképesztő és arcpirító, hogy ebben az országban mi mindent meg lehet tenni következmények nélkül. Persze van ebben egyfajta sértődöttség, hogy miért nem én találtam meg az üveggyöngyöt, miért a szomszéd Pisti? Két megoldás van: Pistit nem beengedni a játszótérre, vagy okulárét felrakni, hogy jobban lássak, mint ő. A 12%-os bányajáradék elég elenyészőnek tűnik és magából a földi jószágból is világpiaci áron vásárolhatunk vissza. Még csak olcsóbb sem. Mivégre? Miért lenne könyörületes bármely multi? Verseny van, csókolom, fel kéne ébredni! Támogatni azokat, akik képesek lennének/lettek volna rá ezt megtenni a mumus helyett. Ja, hogy nincs ilyen közel s távol? Akkor mihamarabb kinevelni azt a generációt, amelyik jó hunokhoz méltón lenyomja egész Európát. Elvégre a magyar közoktatás világszínvonalú. (Volt, de sikerül szép lassan azt is kigyilkolni.) Ha pedig nem megy, megvenni azokat a hozzáértőket, akik jelenleg sinkófálják el talán utolsó nemzeti földi jószágunkat. Nincs pénz, érkezik a gyors válasz, nyilván. Miért is lenne? Erre miért? Mi értelme lenne valakiktől függetlenül évekre bebiztosítani magunkat? Merjünk kicsit álmodni, úgysem fog sikerülni még az sem.

És ha már…
Itt minden van. Volt… Földgáz, termálvíz, biotermék, estébé. Némelyek elkótyavetyélik, a hülye többség pedig boldogan tapsikol hozzá. Na jó, őket menti az elhülyítés szelleme. A gondolkodó, értelemmel bíró meghatározó társadalmi csoportosulás szintén hallgat, esetleg durrog magában.

Fáj látnom, hogy az utolsó szalmaszálak mellett csapunk el kezünkkel, és hogy egyre távolabb kerülnek tőlünk. Eljutunk lassan oda, hogy nem lesz, aki lenyújtaná nekünk a tócsába. Haszon nélkül mondjuk én sem tenném. Akkor tessék hazudni a kerítésen kívül is. Ígérgetni, ahhoz úgyis nagyon értenek. Megmondani, hogy persze, megadunk bármit, de kell a szellemi tőke ide, mert különben nem fogtok tudni kizsigerelni. Taktikázni, játszani azzal, amink még van. A gógyinkkal.

Makóról legutoljára akkor hallottam, amikor láttam egy csomagoláson, hogy „Makói fokhagyma”, másik oldalt pedig szó szerint: „Származási hely: Kína”. Ezzel csupán az a baj, hogy a kínai fokhagyma nem makói közel sem. Sok embernek viszont így fizethető meg, pedig a jó makói 3-szoros ára 5-6-szoros minőséget takar. Ócó, öccá minden, de nemcsak a műanyag kütyü, a viselésre alkatmatlan ruháknak nevezett textildarabok, cipők. Nem, nem, nem. Amit akarsz, van kínaiban. Ha nincs, akkor 1-2 éven belül biztos, hogy lesz. Láttam már elég ügyes Victorinox utánzatot is.
Végül pedig egy igazán rossz hír hagyma fronton, ahogy ez már évek óta jósolható volt:
http://www.hirtv.hu/?tPath=/gazdasag/&article_hid=135968&_voteadmin_site=1204

Még egyszer: nem az a baj, hogy gagyi minden. Hanem, hogy nincs választási lehetőségem. Cipőt legjobb esetben 3 évente, ruhát 2 évente válthatok, és szerencsém van, ha kihúzza addig. Igaz, az ára csak töredéke annak, ami valóban bírná a strapát. Javítani, cserélni nem nagyon lehet, újat venni igen. Hitetlenkedve hallgatom apámat, akik büszkén jelenti ki, hogy ez a bakancs rajta lassan 40 éves. Igen, 40. Hiszek neki, nem azért, mert az apám, hanem mert ismerem, hogy akkoriban milyen minőséget képviseltek a gyártók. Nem mondom, hogy nem volt vacak, de töredéke a termelésnek. Apám 30 éve nem vett ruhát. Azért, mert nem volt rá szüksége, nem használódott el semmije. Persze az is közrejátszik, hogy 50 felett nem divatozik senki. :)

Nagyítóval kell keresni a mesterembereket, és megtartani őket becsben, amíg csak lehet. Ha kihalnak, úgysem folytatja senki, és akkor elönt az ótvar.

Manapság címkéket gyártunk arra, hogy elhiggyék, tényleg érdemes megvenni valamit. Van ez a „minőségi magyar” termékcsalád, CBA-kban lehet kapni. Méz, lekvár, szörp, miegymás. Kipróbáltam egyet-kettőt, nem hazudtak, az, ami rá van írva. A fogyasztói társadalom hajnalán minden ilyen volt, bármily hihetetlen. Nem voltak gondok azzal, hogy melyik ketchup éri meg jobban. Volt egy definiált verzió, ami megfelelő és megfizethető volt mindenkinek. Ahogy gerjesztődtek és differenciálódtak az igények, lett egyre több az ocsú. Ezzel jár, mondják sokan. Igen? Akkor tessék kiválogatni a lencsét jó Hamupipőke módjára. Miért fizetem én azt a drága reklámot? Hát nem azért, hogy kiszolgáljanak? Nem, nem, nem. Ember, te még mindig nem érted. Te vagy a gyártóért, és nem fordítva…

Ahogy a vendégcégem mottóját ízlelgetem, kezdek rájönni, hogy mennyire igazuk van. Nekik is, és azoknak a környezetemben, akik utálnak tétlen ülni. Így most az év elején számba vettem, mi mindent hanyagoltam tavaly és azelőtt, és mi mindent kell(ene) bepótolnom közülük az idén és majdan. Számot vetettem feleslegesnek látszó tevékenységeimmel, időtöltéseimmel, és arra jutottam, hogy lesz miből szelektálni. Némelyiket igen könnyedén fogom hanyagolni, mások fájó emlékként hiányoznak majd.

Az idő az egyetlen bizonytalan tényező az életünkben. Mármint, hogy mennyi van belőle személyenként. Ezért kérem magamtól ezt figyelembe venni, ha bátorkodnék unatkozni. Dologban nincs hiány, pedig nem élek nagy lábon. Jószívvel szabadulok meg attól a kortól, amelyben felelősség nélkül, vidáman nem gondoltam a holnapra. Maholnap jóeséllyel életem felénél járok, és még annyi a tennivaló. Más ennyi idősen rég túlvan azon, amelyre én csak áhítozom. Nem irigykedem, tényt rögzítek.

A kötelesség / szórakozás aránya jócskán eltolódott ez utóbbi felé az elmúlt években. Ám a legtöbb esetben még csak jól sem éreztem magam, csak rutint követtem. Azt hittem, hogy attól érzem magam jobban, amiben épp voltam, pedig haszontalanul teltek a hónapok. Ezért nem látom értelmét ezt így folytatni.

Másképp lesz, mert így akarom. Változtatok, mert képesnek érzem magam rá. És végül: nem bukok el, mert az nem az én utam. Ha valaha úgy gondolnám, hogy megingok hitemben, visszatérek majd keserű emlékeimhez, és belőlük gyűjtök erőt.

Ha kívánni kell másnak az új esztendőre, hát legyen ez: Kívánom mindenkinek azt, hogy ne éljen hiába! Boldog Új Életet Kívánok! :)

1., A célodat úgy jelöld ki, hogy teljesíthetetlenség esetén lehetőleg ne legyen lelkiismeretfurdalásod!

2., Lelkiismeretfurdalás esetén ne magadat vádold, hanem azokat a körülményeket, amelyek nem engedték teljesíteni küldetésed!

3., A körülmények szerencsétlen összejátszása során gondolj arra, hogy másnak talán még nehezebb feladatot szántak.

4., Ha másnak nehezebb feladat jutott és a sajátod eltörpül mellette, mire fel ez a nagy aggódás?

5., Ha nem aggodalmaskodsz, hamarosan könnyebbnek tűnik a teljesíthetetlen vállalás.

6., Minél könnyebbnek tűnik a fogadalom betartása, annál könnyebben leszel hajlamos a betartásra.

7., Így jutsz el végül addig, hogy eszedbe sem jut a fogadalom, mert nincs mit betartani, beléd épült az már teljesen.

Nos, hát akkor kedveseim, aktualitás, ahogy a csillag megy az égen (http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=33494)

Én is hasonlóképp érzek, számomra is kevésbé ünnep a karácsony, mint volt. Szomorú ugyan, de legalább elgondolkodtat. És nem kell feltétlenül beállni a sorba itt sem. Nem kell kötelezőnek érezni azokat a dolgokat, amelyeket megpróbálnak ráderőszakolni. Gyermekem nem lévén, könnyen beszélek, nincs kit védenem. De aki tényleg ebbe nő bele, nem tapasztalja meg az ünnepet, a meghittséget, a várakozást, annak mi marad a karácsonyból? Az év végén néhány nap, amikor lehet rohangálni egyik üzletből a másikba, kielégíteni családunk, ismerőseink vélt vágyait.

Úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb lenne – és én eképp próbálok cselekedni –, ha levetkőzve önzésünket, teljes szívből átadnánk magunkat azoknak, akiknek szükségük van ránk. Segíteni, támogatni, ahogy erőnkből telik, hiszen úgyis visszakapjuk ezerszeresen. De valószínűleg már vissza is kaptuk régen, csak talán erre sem figyeltünk oda eléggé. Mert ez az egész erről szól - az odafigyelésről, a másikról. Saját magad háttérbe téve elfeledni saját gondjaidat.

A legtöbb embernek nincs panaszra oka, megvan mindene, ami kell az élethez: jobbára egészséges teste, értelme, gondolatai. A többi mind csak ráadás. A szerető család, az otthon melege, értelmes élet. Vegyük észre, hogy nem kell szaporítanunk bajainkat megfelelni vágyással. Egyetlen embernek kell megfelelned, magadnak.

Önzés lenne? Épp hogy nem az! Miután egyensúlyba kerültél magaddal, sokkal inkább képes leszel azt adni magadból, amire mindenki vágyik körülötted. És ez nem más, mint TE. Nézz körül, és vedd észre, mennyien szomjazzák, hogy odaad magad nekik. Nem csodálatos? Nem csinálsz semmit, pusztán létezel, és ez másoknak örömet okoz. Hát köszönd meg nekik, hogy adhatsz, köszönd, hogy melletted vannak.

Ez az igazi ajándék, nem tárgyiasult limlomok. Lehetnek persze kellékei is ennek a csodálatos játéknek, de a lényeg úgyis TE vagy, jegyezd meg végre!

Egy tegnapi hírre érkezik a reflekcióm (http://index.hu/velvet/ciki/cikihirek/?main&290878)

Hát ezt is megértük oly sok viszontagság után. Úgy lehet most már oxigént vételezni, mint hurkát a boltban. Bár egyelőre még csak a New York-iaknak adatik meg a lehetőség, az ára is egekbe szökő, ha már oxigén. Korábbi japán pályatársa olcsóságát és illatát sem képes hozni, így jövője felettébb kérdéses.

Lassan megszűnik a sci-fi irodalom szükség híján. Minek írni arról, ami 5-10 éven belül úgyis megvalósul? Az emberi elme már rég túllépte saját korlátait, képes bármit megvalósítani, ami furcsaságnak tűnik. Rossz belegondolni, hova vezet ez, és főleg mivégre?

A kivetítős billentyűzettel az író bárhol gépelhet, akár téglafalon harántfekvésben. Tornagépek sokasága gondoskodik lelkünk békéjéről, melyet testünk tökéletesítése révén óhajtunk elérni. Instant lett a kultúra is, metrókon olvasható. Az embert felemészti a maga alkotta technikai közeg. Hovatovább, nem lesz falu, állattartás, állatkertekben lehet majd megszemlélni húst adó táplálékainkat. A Föld lassan összerogy alattunk, de mind többre vágyunk, abban reménykedünk, a megváltást mi hozzuk el magunknak. Ó, ember, miért hiszed, hogy fejlődsz, javítod a világot, mikor világosan látszik, saját magad ellen dolgozol?
Megvalósítunk mindent, miről eleink álmodtak évekkel korábban, de se boldogok nem vagyunk, se tökéletesek. Ennek rendeljük alá minden cselekedetünket, hajszolunk valamit, és ha elértük, elrohanunk mellette. Nemhogy megállni, de még gondolkodni sem vagyunk hajlandók a hasznon. Készleteket halmozunk, műanyaggal művilágot építünk, közben tapossuk, öljük egymást minden színtéren.

Kötelezőnek érezzük, hogy egyfajta modellnek feleljen meg az életünk, családdal, házzal, jóléttel. Azon kevesek, kik ellenszegülnek, kirekesztődnek, pedig nem kérdőjel normalitásuk. Én innen kívánok sok sikert annak a maroknyi csapatnak, kik az idealista humanizmus eszméjében hisznek. Vivát és ragadd meg a napot, mert a holnapot elvették tőled!

Korább említettem, hogy sikerült szert tennem egy ritkaságra, és hogy utána kérdeztem a Széchenyi-ben. Nos, a válasz már rég megjött, igaz, példányszámra vonatkozó adatot nem közöltek, talán nem is tudnak. Mindenestre dagad a keblem. :)

Miért lehet ez fontos nektek? Annak, aki a múltban élne inkább, ez a munka valóságos aranybánya. A 2005-ös kiadásba – melyet szinte bárhol (pl. konyvbroker.hu, Libri) beszerezhettek - pillantva választ kaphattok arra, hogy miképp készítették el ugyanazokat az étkeket, amelyekre ma olyannyira vágyunk. Házias ízek, dagadó cupákok, forrongó tűzhely, mint a mesében. Semmi wellness, semmi egzotikum, csak a puszta kulináris gyönyör.

A szóhasználat a kornak megfelelő, némelyőtök derülni fog rajta, de hát miért is ne? Miért fosztanánk meg magunktól a játék örömét?

„Újrakezdem az életem” – mondjuk időnként, és marha okosnak hisszük magunkat. Azt hisszük, teljesen meg fogunk változni; hogy erőltetni bírjuk, ami úgyis bekövetkezik magától lassan. Teljesen fölösleges kapálózni, és megszabadulni olyasmi dolgoktól, melyeket szívesen csinálunk és nem ártunk vele senkinek. Csak azért, hogy később büszkén, mellet döngetve vállalhassuk bűntudatunkat, hogy „Lám, milyen ügyes vagyok, erről is képes vagyok lemondani.” Azt persze senkinek sem valljuk be (talán még magunknak sem), hogy majd elepedünk a tiltott tárgyért. Értelem nélkül való álszentség ez, minek szépítsük. A társadalom büszke ránk, viszont minket mardos a kétség, hogy helyes –e, jó –e, amit tettünk, megérte –e? Majd visszatérünk a korábbi szokáshoz, beletörődve, hogy „Lám, milyen ügyetlenek is voltunk, még erre se voltunk képesek!” A bűntudat igazol, jólesik, szánalmat kelt, és végül így kapjuk meg a megbecsülést társainktól.

Nem a gyökeres változásokat kellene erőnek erejével keresztülvinni magunkon. Hasznosabbnak tűnik a megfontolt haladás olyasmi tempóban, amit még könnyen viselünk. Az igazi mérce úgyis mi magunk vagyunk, nem a közeg, amelynek meg akarunk felelni. Vagy talán még mi sem, hanem valaki felettünk, és úgysem most méretünk meg…

Először a szigorú tények, majd a következtetések: Ma este pár méterrel a helytől, hol halála előtti napon Bence Györggyel találkoztam, Som Lajos került elém, akit tegnap volt szerencsém szemrevételezni.

Nem szeretnék a halál angyala lenni, ám ha mégis történik S. L.-sal valami tragikus az elkövetkezendő hetekben… Á ugyan, miért is történne? Minek képzelem magam? Ki vagyok én? Elviselhető –e ily felelősség egyáltalán? Borzongok, ugyanakkor valami gyerekes rajongással várom a történéseket, és most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy az életünk közel sem oly egyszerű, mint szeretnénk.

Csak keveseknek adatik meg, hogy értelmezni bírják ezt a címet. Ellenben akiknek sikerül, mosolyt csalok az arcára, tehát megérte. :)

Ezentúl a naplóm egynémely, nagyközönségnek szánt részét itt fogom publikálni. Betekintés a többibe külön engedély és felügyelet mellett válhat valóra. Feltétele nagykorúság, életigenlés és személyes ismeretség.

Jótanács az olvasáshoz: igyekszem világnézetet, embert nem megsérteni. Az igyekezet nem mindig elég, ezért elvárom, hogy kellő fenntartással kezeljék ezt a pár hevenyészett sort, nem több jelentőséget tulajdonítva neki, mint amennyit hordoz. Köszönöm!

Óbuda bármely részén járok is, csak elémkerül mindig egy törődött, kifáradt és beleunt rocksztár. Vagy más. Most éppen Som Lajost volt szerencsém szemrevételezni, ahogy mint minden két lábon járó utas, ő is a HÉV-pénztárnál szereze meg a jogosultságot, hogy majdan igénybe vehesse a tömegközlekedés néven futtatott emberi csodát. Azért megnyugtató látni, hogy még neki is van pénztárcája, sporttáskája, és hozzám hasonlóan ő is bír még cipekedni. Annak kevésbé örültem, hogy némely biológia szertárba ha beállna, Bélát, a csontvázat negligálni lehetne. Szomorú ez, de hát rákenroll az élet. Rák az, persze, a roll már rég megvolt minden formában.

(Miért érzem úgy, hogy manapság divat a bűntudat, a bűnhődés, az evokáció? Valahogy mindenki visszaszerényedik, legyen az rocksztár vagy tévés. Mintha telne az idő, és bölcsebbé válnának, rájönnének, hogy csak így érdemes befejezni. Mindent megbocsátani, senkire sem haragudni.)

Ma majdnem elkezdtem a kultúrálódást, ám a nagy kies Békásmegyerben nem lelém az Megbékélés Házát. Tehát hazafelé ballagva felhívtam Julcsit, hátha ő is fázik. És mit ad Isten, épp lekéste a buszt az nagy kies Bagon. Jótbeszélgetés ismét, nem ragozom. Kicsit megint gyógyított rajtam, köszönet érte innen is. Persze, azért hasított a szívemből is egy darabot: jövő hétvégén eljegyzési ceremónia. Hát mit tegyek, mit tehetnék, ha ezt akarja valójában? Legyen neki könnyű az élete…

Felajánlás részemről anyagiakban, bár már jól elterveztem, hova verem el azt a sok dukátot, mely engem illet nem oly soká kölcsön címén. Egye kutya, ha őt kisegíti, mit bánom én. Az adjon, akinek van miből, drága politikus barátaim… Még akkor is, ha fájó nem tulajdonolni azt a régen kinézett valamit. Tessék adakozni, amíg erődből telik, s remélni, hogy hasonlóképp viseltetnek majd irántad, mikor már szükségedre válna.

Ahogy munkába mentem, ma két kisebb csoda is történt. Az egyik, hogy újra egy ismert személyt sodort elém az élet. Ez pedig nem más, mint Tarlós István személyesen. Amikor felszálltam a HÉV-re, szinte az ő arcába voltam kénytelen mászni, de a Margit hídnál sokan leszálltak, így eltávolodott tőlem. A Batthány térnél pedig előttem menetelt, amíg én le nem tértem a metró felé.

A másik pedig, hogy mindez nem történhetett volna, ha nem az Óbuda Antikvárium felé vezet az utam. De így volt, s ennek a kis kitérőnek köszönhetem Simon Elemérné – Kunsági szakácskönyvét. Utána is kérdeztem a Széchenyi Könyvtárnál, 1-2 nap múlva érkezik a válasz email. Kíváncsian várom!

Apró ez is, de előrelépés mégiscsak: bejegyeztem a mitnemertesz.blog.hu címet, így alig 1-2 év, és ezek a sorok is kikerülnek közszemlére. Lehet majd bátran kritizálni, visszajelzést kreálni. (Internetes jelenlétem egyre szerteágazóbb, nemsokára itt az ideje az újfenti szelektálásnak. – szerk.)

Végignéztem Krisztus szenvedéseit. A műhöz nincs hozzáfűzni valóm, kevés ilyen tökéletes alkotás született. Már amennyire ezt én hitetlenként és kontárként meg tudom ítélni. Egy újabb lépés a Hit felé vezető úton, köszönöm az alkotóknak.

Író vagyok, és írnom kell. Az ember persze harcol magával, míg rájön erre, de úgyis mind csak hiábavalóság. Az író írjon, az a dolga, ne hősködjön, hogy majd „ő kibírja és azért sem fog”. Nem bírja. Úgy, ahogy eddig senki sem a nagyok közül. Egyik író sem nő föl, gyermekként durcáskodik bele a világba. Ezenfelül mindegyik bolond – sír, ha nem olvassák és sír, ha kritizálni merik. Ahelyett, hogy mosolyogva írnának le mindazt, ami történik velük. És örülnének neki, hogy megélni és megírni van szerencséjük. A szerelmet, a halált, a szenvedést, az életet.

A fő lépés az elfogadás, ezután már csak tűrni kell. A szerepek eleve kiosztottak, ránk ez méretett, szokd meg! Ez a feladatunk, semmi más: élni és írni. Megélni és megírni...

Naplót fogok írni, mert azt a legnehezebb. Aki naplót nem tud írni, az mást sem – ne is nagyon akarjon. Kemény feladat önmagunkról írni, de senki nem mondta, hogy könnyű dolog lesz. Aki ezt abszolválja, bátran vághat bele egyebekbe is.

Divat lett mostanában kitárulkozni, ám ez a fene nagy őszinteség inkább csak a betűk közt érezhető. A mindennapokban sikerült félelmetesen távolra kerülnünk egymástól. A „rohanó világ”, a kevesebb szabadidő, az egyre zárkózottabb és fásultabb emberek nem segítenek ezen. Arról nem is beszélve, hogy a butaság kelendő lett, az intelligencia és értelem pedig degradálódott. Pökhendi és öntelt lett a világ, fitymál olyan értékeket, amelyek talajából nőtt ki. Más lett a normális, az érték, az erkölcs. Sajnálatos vagy nem, így alakult, ezzel kell együtt élnünk.

Nem tudom, melyik folyamat gerjeszti a másikat, mindenesetre szomorú, hogy így alakult. Ezen esetleg a saját környezetünkben tudunk változtatni, de a világra vajmi kevés hatásunk van. Lehet ez ellen kapálózni, magunkat a földhöz verni, kérdés, hogy érdemes –e?  Ehelyett én inkább csak úszok az árral szemben, amíg erőmből telik. Az út ki van taposva előttem, rálépni pedig nem nehéz.

Sok minden jelentőségét veszti, amikor először viszed mentővel a saját apádat és látod bal felére lebénulva feküdni a hordágyon. Hiába keresed a tekintetét, ő azzal van elfoglalva, hogy felfogja, mitől veszítette el az irányítást teste fölött – és ez borzalmasan nehéz. De nehéz nekem is, akik fogja a kezét, vállát, hisz nem tudom, hogyan kellene viselkedni ilyen helyzetben. Honnan is tudhatnám, ezt megelőzően nem gondoltam, hogy megtörténhet. Most pedig fájdalmasan közelebb került az időpont, amikor majd csak széttárt karokkal bőgünk bele a nagyvilágba.

Azóta eltelt pár hét, az ijedtség nagyobb volt, mint amennyit érdemelt. Más gyógyszert szed, kicsit talán bizonytalanabb, de hát mit is várunk igazából? Minden nap áldás, amikor lefekszik és utána felébred. Eddig is így volt, csak nem ezen a függönyön át néztem.

Szép lassan eltűnik valóban, ahogy a nagy költő írta rég. Vékonyodik minden rajta, elsorvad és enyészik. Az elmúlt egy, másfél évben ez a folyamat felgyorsult, vagy jobban láthatóvá vált, nem tudom. 74 éves lesz, és ő az apám, akármi lesz holnap. És akármi valóban lehet, de leginkább bármi.

Tegnap a HÉV-en találtam egy csokor rózsát. Kívülről halványsárga, talán törtfehér virága volt, belülről pedig bíborszínben pompázott. Szépen zölddel, fóliában, piros szalaggal. Mind az öt szála már eléggé hervadásnak indult, de pár másodperc habozás után magamhoz vettem a bokrétát. „Megmentelek” - gondoltam magamban, hiszen biztos rosszul érezte magát az ülés és a fal közé félig beszorulva. Az idő sem kedvezett, hiszen az egész napos hózuhatag után kellemetlen hidegben került haza. Otthon persze váza, s némi víz frissítette föl, de reggelre látszott rajta, hogy későn került gondoskodás-közelbe. Kókadt szirmai szomorúan hajoltak a föld felé...